Tanulságos történetek, tanmesék

A boldogság kulcsa

Megható élettörténet következik, amelyben a feleség egy három oldalas listát készített férje idegesítő szokásairól, de a ház ura is készült egy ,,meglepetéssel".

Egy fiatal pár összeházasodott, nagy lagzit tartottak, ahol természetesen a családtagok, rokonok, barátok is részt vettek. A mennyasszony gyönyörű volt, de a vőlegény is úgy festett, mintha egy divatmagazinból vágták volna ki. Nagyon szép esküvő volt, a fiatalok imádták egymást.

Eltelt pár hónap, a feleség pedig a következő ötlettel állt elő a férjének: ,,Egy folyóiratban azt olvastam, hogy még közelebb kerülhetünk egymáshoz, még jobban megismerhetjük egymást, ha listát készítünk, amelyben leírjuk a másik kissé zavaró, idegesítő tulajdonságait, szokásait. Utána ki kell elemezni ezeket, el kell beszélgetni egymással, és akkor már a megoldások is körvonalazódni fognak, és az életünk boldogabb lesz."

A friss férj belement a játékba, így mindketten elvonultak egy külön szobába, és elkezdtek töprengeni, hogy melyek a zavaró jellemvonások, szokások a másikban.

Következő nap, reggelizés közben előkerültek a listák. A feleség kezdte a felsorolást, hangosan olvasta fel a három oldalas listát, de egyszer csak azt vette észre, hogy a férje elkezd sírni.

Mi történt? - kérdezte.

Semmi, folytasd kérlek - mondta a férj.

A feleség továbbolvasta az irományát, majd mikor végzett, összefogta a papírokat.

Most neked kell felolvasnod a tiedet, majd azután meg kell beszéljük az elhangzottakat - szólt oda a férjének.

A férje csendesen a következőket mondta:

Én nem írtam semmit a lapra. Azt gondolom, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Semmit sem változtatnék rajtad, gyönyörű vagy, nekem te vagy a tökély, testileg, lelkileg.

A feleség annyira elérzékenyült szerelme őszinteségétől, hogy sírva fakadt.

Tanulság: az élet tele van szépségekkel, csodával, ezért nem érdemes egy percig sem a rosszat, a negatívumot keresni. A boldogság kulcsa a jó meglátásában rejlik.

A bánat könnyei

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesít***e a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.

Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesít***e feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!

Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá.
A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.

Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:
Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

A boldogság útján

Anna vidéken, egy kis faluban élt. Kedves és szorgalmas lány volt, de néha elragadta a neheztelés. Gyakran irigyelte a falu gazdagabb lakóit, és azon tűnődött, miért nem lehet neki is olyan szép háza, csillogó ékszerei, és drága ruhái, mint nekik.

Egy nap sétálni indult a mezőn, amikor egy öregasszonyba ütközött. Az öregasszony kedves mosollyal üdvözölte Annát, és megkérdezte, hová tart. Anna elmesélte neki a gondjait, és elpanaszolta, mennyire irigyli a falu gazdagabb lakóit.

Az öregasszony meghallgatta Annát, majd így szólt:
- A boldogság nem a vagyonban rejlik. A boldogság a szívedben van. Ha megtanulod értékelni azt, amid van, és nem sajnálod azt, amid nincs, akkor igazi boldogságra lelhetsz."

Anna elgondolkodott az öregasszony szavain. Hazament, és elkezdte észrevenni a kis dolgokat az életében, amelyeket eddig természetesnek vett. Hálás volt a tetőért a feje felett, az ételért az asztalán, és a szeretteiért, akik szerették őt.

Anna elkezdett önkénteskedni a falu szegényebb lakói között. Segített nekik a házimunkában, a kertészkedésben, és a gyerekek gondozásában. Minél többet adott másoknak, annál boldogabbnak érezte magát.

Egy idő után Anna rájött, hogy az öregasszonynak igaza volt. A boldogság nem a vagyonban rejlik. A boldogság abban rejlik, hogy hálásak vagyunk a kis dolgokért az életünkben, és hogy segítünk másoknak.

Anna boldogan élt a faluban, és soha többé nem irigyelte a gazdagabb lakókat. Megtanulta értékelni azt, amije van, és nem sajnálni azt, ami nincs.
Az öregasszony tanácsai révén megtalálta a boldogság kertjét a saját szívében.

bacsipista
'24.07.02

Kép: Pixabay

Jóra fordulás

Egy fiatalember elherdálta az egész örökségét. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, mikor már nem volt egy vasa sem, észrevette, hogy barátai sincsenek már.
Kétségbeesésében felkereste a Mestert, és azt kérdezte:
– Mi lesz velem? Se pénzem, se barátom.
– Ne izgulj, fiam. Jegyezd meg, amit mondok: Minden jóra fog fordulni ismét.
Felcsillant a remény a fiatalember szemében.
– Gazdag leszek megint?
– Nem. Hozzá fogsz szokni a magányhoz és a nincstelenséghez.

forrás: Anthony de Mello: A csend szava - Egy perc bölcsesség

A fagyi ára

Anna idegesen gyűrte a bevásárlólistát. Alig volt már pénze, de a gyerekeknek tejre, kenyérre és még az ebéd készítéséhez szükséges dolgokra volt szükség.
Férje már hónapok óta nem talált munkát, és Anna szerény fizetése alig fedezte a rezsi és a hitelek törlesztését. A boltban igyekezett a legolcsóbb termékeket kiválasztani, de még így is vissza kellett tennie a polcra néhány dolgot.

Amikor a pénztárhoz ért, kiderült, hogy nem elég a pénze a vásárolni kívánt árúk kifizetéséhez.
Érezte magán a pénztáros furcsa tekintetét, aki gúnyos hangon kérdezte:
- Csak ennyi pénze van?

Anna elpirult, és gyorsan elt***e a néhány megmaradt tételt. A bolt kijáratánál egy mély hang szólította meg:
- Anna? Ugye Ön Anna?

Anna felpillantott, és meglepetten nézett a férfira.
- Igen, Anna vagyok.

Zsolt mosolyogva bólintott.
- Emlékszik? Régen a parkban. A fagyi..."

Anna emlékezett. Zsolt volt az a kisfiú a játszótéren akinek a fagyija a földre esett és az miatt bánatosan sírva fakadt.
Ő akkor megvígasztalta Zsoltot, és új fagyit vett neki.
- Hát persze, hogy emlékszem! - kiáltott fel Anna. - Sok idő telt el azóta és a kisfiúból felnőtt férfi lett.

Zsolt elmesélte, hogy azóta eltelt sok év, ő pedig sikeres üzletember lett. Amikor meglátta Annát a boltban, rögtön felismerte, és eszébe jutott a régi fagyi-történet.

- Anna - mondta Zsolt határozottan. - Látom, hogy nehézségben van. Szeretnék segíteni.
Zsolt egy borítékot csúsztatott Anna kezébe.
- Ez egy kis apróság - mondta halkan - Remélem, hogy enyhíti a terheket.

Könnyek szöktek Anna szemébe.
- Köszönöm, - suttogta - nem tudom, mit mondjak.
- Nincs mit - mosolygott Zsolt. - Csak egy kis viszonzás a régi fagyiért.

Anna hazament a gyerekekhez, és elmesélte nekik a történteket. A szegénység ellenére boldogan töltötte el a napot. Tudta, hogy a jószívűség még a legnehezebb időkben is képes csodákra. A fagyi ára, amit Zsolt annak idején fizetett, most sokszorosan megtérült.

bacsipista
'24:06:30

Egy képet hoztam amelyre egy törénet van írva egy szeplős kislányról..
Biztosan van köztünk olyan személy aki hasonlóságot élt át, mivel nem volt megbékélve kinézetével, de a szerető nagymama, nagypapa, vagy a szülők kedvesen megbarátkoztatták a kinézetükkel.
Ha eetleg neked is van ilyen emléked vagy történeted akkor írd le, osztd meg velünk.

Az almafa története


Réges-régen állt egy hatalmas almafa egy házikó kertjében. A kisfiú, aki itt élt a szüleivel, minden nap kijött, hogy játszhasson alatta, körbe-körbe szaladgált, felmászott rá, letépett egy almát róla, megette és lefeküdt a fa árnyékában pihenni.
Nagyon szerette ezt a fát, szeretett vele játszani. Telt-múlt az idő, a kisfiú felcseperedett. Többé már nem rohangált, nem játszott a fa körül, nem mászott fel rá.
Egy napon a fiú visszatért a fához és látta, hogy az szomorú.

- Gyere és játssz velem! – kérte őt a fa.
- Nem vagyok én már gyerek, nem játszok már a fák alatt. – válaszolta. Szükségem van játékokra, hogy a gyerekeim tudjanak mivel játszani. Ehhez pénzre van szükségem, hogy megvehessem őket.
- Sajnálom, de pénzem az nincs. Viszont leszedheted az almáimat és eladhatod őket a piacon. Így szerezhetsz pénzt a játékokra.
A fiú nagyon izgatott lett. Felkapkodta a földről a gyümölcsöket, leszedte az ágakról is mind. A fa boldog volt, hogy segíthetett neki, viszont a fiút nagyon sokáig nem látta ezután. Elszomorodott. Egy kis idő elteltével a fiú visszatért hozzá.

- Gyere, játssz velem! – kérlelte a fa.
- Nincs időm rá. Mennem kell dolgozni, hogy eltartsam a családom. Szükségünk van egy házra. Tudsz nekem segíteni?
- Sajnálom, de nekem nincs házam. De, ha úgy gondolod, vágd le az ágaimat és építsd fel a házad belőle. – próbált segíteni neki.
A fiú így is tett. Levágta a fa összes ágát, hazavitte és felépít***e a saját házikóját. Az almafa nagyon boldog volt, hogy segíthetett a fiúnak, és, hogy boldognak látta őt. Telt múlt az idő és megint csak magányos maradt. A fiú nem látogatta őt.
Egy meleg nyári napon aztán, a férfi visszatért. A fa borzasztóan el volt ragadtatva, és örült neki, hogy újra láthatja őt.

- Gyere és játssz velem! – kérlelte.
- Öreg vagyok már én a játékhoz. Hajókázni szeretnék már a családommal, nyugodtan pihenni velük és kikapcsolódni. Tudsz nekem adni hajót? – kérdezte.
- Használd a vastagabb ágaimat, készíts belőle hajót magadnak. El tudsz hajózni bárhová majd, boldog lehetsz.
Így is tett a férfi. Levágta a fa vastagabb ágait is és elkészít***e a saját hajóját. Nagyon hosszú útra indult, kikapcsolódni a családjával.

Végül, amikor a fához visszatért a férfi, több év elteltével:
- Sajnálom fiam. Nincs már semmim a számodra. Nincsenek almáim. – mondta.
- Semmi baj. Nincsenek már fogaim, amivel meg tudnám őket rágni. – reagált a férfi.
- Nincsenek már ágaim, hogy fel tudj rám mászni.
- Túl öreg lennék én már ahhoz!
- Tényleg nem tudok semmit adni neked fiú, csak a törzsem maradt meg. – mondta könnyezve a fa.
- Nincs is többre most szükségem, csak egy helyre, ahol lepihenhetek. Elfáradtam a hosszú évek során. – mondta a férfi.
- Tökéletes! Az öreg törzsem a legjobb hely, ahhoz, hogy lepihenj az árnyékában. Gyere és ülj ide mellém. – ezzel a férfi leült. A fa boldog volt, és immáron örömében könnyezett.

Ez a történet mindenkinek szól. A fa jelképezi a szüleinket. Amikor fiatalok vagyunk, szeretünk velük játszani. Amikor felnövünk, elhagyjuk őket, csak akkor látogatjuk meg, megyünk „haza” hozzájuk, amikor szükségünk van rájuk, vagy amikor bajban vagyunk. Nem számít, mi történik, a szüleink örökké velünk lesznek, mindent megadnak nekünk, amit tudnak, hogy boldogak lehessünk!
Lehet, úgy gondolod, hogy a fiú kegyetlen a fával, de így viselkedünk mi a szüleinkkel. Nem értékeljük azokat a dolgokat, amiket tesznek értünk, csak akkor, amikor már túl késő!

Kezeljük a szüleinket szerető gondoskodással! Mert csak akkor fogod megérteni az értékét annak az üres széknek, ami ott áll a nappaliban, ha már nem lesznek. Nem tudhatjuk, hogy mekkora szeretetet adnak nekünk ők, addig, amíg nem leszünk mi magunk is szülők!

Forrás: https://www.havannacsoport.hu/index.php/tanulsagos-tortenetek/az-almafa-tortenete

Wilhelm Busch - Ismered a nevet?

Különös könyv jelent meg néhány évvel ezelőtt. Címe: Levelek a pokolból. Valaki elképzelte, hogy milyen is lehet a Pokol.

Van ebben a könyvben egy jelenet, amelyet az óta sem tudok elfeledni:

A vándor egy óriási, végeláthatatlan, szürke és vigasztalan pusztaságon halad keresztül. Üldögélő embereket lát mindenfelé. Megkínzott arccal ülnek ott, súlyosan nehezedik alá fejük. Tanácstalannak látszanak. Úgy tűnik fel, mintha erőteljesen összpontosítanák gondolataikat, hogy valami eszükbe jusson. Megesik az ember szíve rajtuk.
- Mi az, ami felett annyira gyötrődtök? kérdezi tőlük a vándor.
- Egy néven!
- Egy néven? Vajon kinek a nevén?
- Éppen ez az, amit nem tudunk. És ez a mi szerencsétlenségünk.
- Hogyan? Ezt nem tudjátok? Egy néven gondolkoztok, amelyet nem ismertek? Ezt aztán igazán nem értem.
- Igen, - felelnek az elkárhozottak, - mi csak arról tudunk homályosan valamit, hogy létezik egy Név, egy erős és csodálatos Név. Ha mi segítségül tudnánk hívni ezt a nevet, úgy még innen a pokolból is megszabadulhatnánk. Földi életünkben sokszor hallottuk már ezt a nevet. Akkor azonban nem ügyeltünk reá. És most már képtelenek vagyunk megtalálni ezt a nevet. Nem tudnád megmondani nekünk?

Az elkárhozottak ekkor rácsimpaszkodtak a vándorra, elkezdtek könyörögni és kérni, esedezni és rimánkodni, hogy mondja meg nekik ezt a nevet.
S most következik a legmegrázóbb dolog:

A vándor megmondja nekik a Nevet, az egyetlen hatalmas, dicső nevet: JÉZUS nevét! Azonban akármilyen érthetően is mondja meg nekik a Nevet, nem értik meg. Végül olyan hangosan kiáltja, mintha orkán üvöltene. Kiáltja a szélrózsa minden irányába. Beledübörgi a fülükbe azonban, mintha csak el lenne dugulva a fülük. Nem képesek meghallani a Nevet. Nincs már érzékszervük, amely felfoghatná. Vándorunk végül is szomorúan fordul el tőlük. A Név itt van, de ezek már nem képesek megtalálni. Ha meg is mondja valaki nekik a Nevet, nem képesek már többé felfogni.

Neked azonban kedves olvasó, annál érthetőbben szeretném odakiáltani: És lészen, hogy mindaz, a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.(Csel. 2: 21). Halld meg idejében! Gyűjts a bőség idején s akkor lesz a szükség idején is! Először nem akarja az ember, azután már nem képes rá. Most halld meg azért: És nincsen senkiben, másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.(Csel. 4: 12) és ez JÉZUS neve.

Az maga a legmélyebb, legrettenetesebb pokol, ahol már nem lehet megtudni azt a nevet, amely által adatik a szabadítás és az üdvösség.

Isten segítsen, hogy komolyan vegyed ezt a nevet, szeressed, és segítségül hívjad addig, amíg még megismerheted, addig, amíg még Jézust szívedbe befogadhatod.

Kérem Istent, hogy adjon egy pár cipőt

Egy tízéves fiú remegve a hidegtől, mezítláb állt a cipőbolt kirakata előtt és folyton folyvást a meleg lábbelikre nézett. Egy hölgy odalépett hozzá és megkérdezte tőle:

- Kis barátom, mit nézel ilyen nagy érdeklődéssel az üveg mögött? Mi az, ami annyira leköti a figyelmedet?

- Kérem Istent, hogy adjon nekem egy pár cipőt - válaszolta a fiú.

A hölgy kézen fogta a gyermeket, és bement vele a boltba.
Arra kérte az eladót, hogy hozzon hat pár zoknit, és megkérdezte, hogy tud - e esetleg egy lavór meleg vizet és törülközőt is hozni.
Az eladó mindent hozott, amit a hölgy kért.

A nő elvezette a fiút a bolt hátsó részébe és levéve kesztyűjét, megmosta a fiú lábait és a törülközővel alaposan megszárította. Az eladó pedig oda hozta a zoknikat.
A hölgy az egyik párat felhúzta a gyermek lábára, aztán felpróbálta a neki vásárolt cipőt, majd miközben átadta a fiúnak a többi zoknit, megkérdezte, hová tegye
azokat. Aztán megsimogatta a fejét és azt mondta:

- Kétségtelen, hogy most már sokkal jobban érzed magad, ugye?

Megfordult, hogy távozzon. Abban a pillanatban a fiú megfogta a kezét, és könnyeivel küszködve azt kérdezte:

- Ön Isten felesége, ugye?

***

Cselekedeteink igazolják a hitünket.
"Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában. "
Jakab 2:17

Csen apó története

Csen apó történetének a híre messze vidékre eljutott. Kivételesen bölcs embernek ismerték, akit azonban nem mindig tudtak megérteni.
Így történt akkor is, amikor Csen apó egyetlen lova elveszett az erdőben. Valahogy elszabadult, és úgy elnyargalt, hogy nyoma veszett. Este jöttek a szomszédok, hogy kifejezzék együttérzésüket a nagy bajban. Az apó azt kérdezte tőlük:
- Honnan tudjátok, hogy ez baj?
A szomszédok összenéztek, nem értették. Hogyne lenne baj, hiszen az öreg kenyérkeresete veszett el.
Alig telt el egy nap, bámulatos esemény következett. Csen apó lova hazajött négy vadlóval együtt, akikkel valahol a vadonban összebarátkozott. Az apó gyorsan becsukta a kaput, és beterelte a lovakat az istállóba.
Jöttek is a szomszédok, hogy sok szerencsét kívánjanak, hiszen Csen apónak nagy jó jutott osztályrészül.
- Honnan tudjátok, hogy ez jó? - kérdezte az öreg.
A falubeliek csodálkoztak, hiszen ennyi lóval a falu első gazdája lett Csen apó.
Másnap Csen apó fia elkezdte betörni, megszelídíteni a vadlovakat, közben az egyik úgy levet***e magáról, hogy eltört a lába. Csúnya, nyílt törés lett.
Újra jöttek a szomszédok, igazi, keleti részvéttel, hogy ebben a bajban melléjük álljanak.
Honnan tudjátok, hogy ez baj? - kérdezte megint Csen apó.
A szomszédok megdöbbentek, hogy egyetlen fia állapotára ilyet mer mondani. Közben a nagy csendet odakintről kétségbeesett jajgatás törte meg. Kiderült, hogy a postás jár a faluban, és behívókat visz szét a legényeknek, mert kitört a háború.
Csen apóékhoz is hozta a behívót.
- Micsoda szerencse! - mondták a szomszédok. - Ennek a fiúnak nem kell bevonulnia katonának!
- Honnan tudjátok, hogy ez szerencse?" - mondta megint Csen apó.
De ez már sok volt a szomszédoknak! Felálltak, és szó nélkül hazamentek. Ki-ki gondolta a magáét. Csen apóék orvosért küldtek, és jött is a missziós orvos. Sínbe t***e a törött lábat, majd olvasott nekik az evangéliumból. A család fogékony szívvel hallgatta, megismerték Jézus Krisztust, az ő Megváltójukat. Isten szeretete megragadta az egész családot.
- Ez igen, ez már szerencse! - újságolta most már Csen apó mindenfelé.

Ungár Aladár: ,,Íme, az ajtó előtt állok" c. könyvéből

A jószívű pék

Egy kis városban élt egyszer egy pék, aki a jóságról és nagylelkűségéről volt híres. Mindig kész volt segíteni a rászorulókon, akár egy frissen sült kenyérrel, akár egy kedves szóval. Szerették őt, és becsületes emberként tartották számon.

Egy napon egy idegen érkezett a faluba. Szegényes öltözékben volt, és látszott rajta, hogy hosszú utat tett meg. Bekopogott a pékségébe, és kért tőle kenyeret. A pék, mint mindig, nem utasította el a kérést. Adott az idegennek egy frissen sült kenyeret, és nem kért érte pénzt.

Az idegen hálás volt a pék kedvességéért, és elmesélte neki a történetét. Elmondta, hogy messziről jött, munkát keres, de sehol sem talál. Már napok óta nem evett, és nagyon éhes volt. A pék meghallgatta az idegent, és megsajnálta őt. Felajánlotta neki, hogy maradjon nála, és dolgozzon a pékségben. Az idegen örömmel elfogadta az ajánlatot.

Az idegen, hamarosan keményen dolgozó és megbízható munkássá vált. A pék megtanította neki a pékség mesterségét, az idegen pedig gyorsan tanult. A falusiak megkedvelték őt is, és hamarosan a kis városi közösség tagjává vált.

Egy napon a pék súlyosan megbetegedett. Nem tudott dolgozni, és a pékség hamarosan csődbe ment volna ha nincs ott a segéd, aki mindent megtett, hogy segítsen neki. Ápolta a beteg péket, gondoskodott róla. Ezenkívül keményen dolgozott a pékségben, hogy hogy ne menjen csődbe.

A pék hónapok múlva felépült a betegségéből. Hálás volt a segítségéért és támogatásáért. Tudta, hogy segédje nélkül nem élte volna túl a betegségét. Felépülése után a pékség újra virágzani kezdett. A segéd kemény munkájának és a pék bölcsességének köszönhetően a pékség hamarosan a kisváros legkedveltebb helyévé vált.

A jó cselekedetek ellenére is érheti rossz dolog az embert. De a jó cselekedetek szeretetet építenek, ami végül győzedelmeskedik, és jutalomban részesül. Ez a történet is azt mutatja, hogy a barátság és a kölcsönös segítségnyújtás még a legnehezebb időkben is megsegíthet bennünket.

bacsipista
2024.06.24.
A kép illusztráció

A törött láb

A nap sugaraiban fürdő kis falu csendes utcáin egy idős ember, Béla bácsi, bottal a kezében lassan sétált hazafelé a piacról. Hirtelen megbotlott egy kiálló kőben, és fájdalmasan felkiáltott.
Unokája, Anna, aki a ház ablakából figyelte nagyapját, azonnal kiszaladt hozzá.

Béla bácsi a földön feküdt, öreg arcán a fájdalom tükröződött. Anna letérdelt mellé, és megnézte a sérült lábát. A boka eldeformálódott, és a nagypapa sápadt arca elárulta, hogy súlyos a sérülés. Anna tudta, hogy cselekednie kell.

Gyorsan hívta a mentőket, majd nagyapját kényelmesebb helyzetbe fekt***e a ház előtt.
Béla bácsi fájdalomtól nyögött, de Anna megnyugtatta, hogy hamarosan segítségre érnek.

Amíg várakoztak a mentőkre, Anna kedves szavakkal biztatta. Béla bácsi hálásan mosolygott unokájára, és elmondta neki, mennyire büszke rá, hogy ilyen bátor és gondoskodó lány.

A mentők hamarosan megérkeztek, és Béla bácsit óvatosan a mentőautóba emelték. A vizsgálatok kimutatták, hogy a bokája eltört. Szerencsére a műtét sikeres volt, és Béla bácsi hamarosan elkezdett javulni.

Anna naponta meglátogatta nagyapját a kórházban, és segített neki a gyógyulásban. Olvasott neki újságot, mesélt neki a faluban történtekről, és finom ételeket vitt neki. Béla bácsi nagyon hálás volt unokája támogatásáért, és tudta, hogy nélküle sokkal nehezebb lenne a gyógyulás.

Amikor Béla bácsi hazatérhetett a kórházból. Anna továbbra is segített neki a mindennapi teendőkben, amíg a lába teljesen meg nem gyógyult. Béla bácsit örömmel töltötte el, hogy unokája ennyire ragaszkodik hozzá, és tudta, hogy mindig számíthat rá.

Ez a baleset még szorosabbá t***e a köztük lévő köteléket. Béla bácsi és Anna kapcsolata példaértékű volt a faluban, és mindenki csodálta a szeretetüket és odaadásukat. A baleset megtanította nekik, hogy a család a legfontosabb, és hogy a nehéz időkben is támaszkodhatnak egymásra.

bacsipista
2024.06.23.

Kép: Pixabay

Az Elveszett És Újra Megtalált Szerelem

Egy napon a városban két fiatal, Emma és Ádám, útja keresztezte egymást. Azonnal vonzalmat éreztek egymás iránt, és hamarosan elkezdték együtt tölteni az idejüket. Szerelembe estek, és úgy érezték, hogy egymásra találtak.

Az idő múlásával azonban sorsuk váratlan fordulatot vett. Egy munkalehetőség miatt Ádámnak el kellett költöznie, és bár mindketten próbáltak a kapcsolatukért küzdeni, a távolság és az idő kezdte megviselni őket. Végül úgy döntöttek, hogy jobb, ha elengedik egymást, és külön utakon folytatják az életüket.

Évek teltek el, Emma és Ádám mindketten új életet kezdtek, de valahol a szívük mélyén mindig ott volt a másik emléke. Egy véletlen találkozás egy régi ismerős esküvőjén hozta őket ismét össze. Amikor találkoztak, a régi érzelmek újra felszínre törtek, és rájöttek, hogy még mindig ugyanolyan erősen szeretik egymást, mint régen.

Egy hosszú beszélgetés és sírás után döntöttek úgy, hogy még egy esélyt adnak egymásnak. Megpróbálták újraépíteni a kapcsolatukat, és lassan, de biztosan újra megtalálták egymást. Az elveszettnek hitt szerelem újra virágzani kezdett, erősebb és mélyebb, mint valaha.

Emma és Ádám rájöttek, hogy az idő és a távolság nem tudja elpusztítani az igazi szerelmet. Az elveszett és újra megtalált szerelemük arra tanította őket, hogy soha ne adják fel egymást, és hogy az igazi szerelmet mindig érdemes keresni és megőrizni.

bacsipista
2024.06.22.

Az Elveszett Pénztárca

A nap ragyogóan sütött, miközben Anna, hazafelé igyekezett az iskolából. Vidáman dúdolt egy dallamot, és alig várta, hogy végre otthon legyen, és elmesélje édesanyjának a nap eseményeit. Ahogy a sarkon fordult, észrevett egy kisfiút, aki egy padon ült, zokogva. A fiú rongyos ruhákat viselt, és maszatos volt a könnyeitől az arca. Anna odalépett hozzá, és megkérdezte, mi a baj.

A fiú elmondta, hogy elveszt***e a pénztárcáját, amiben az apja összes pénze volt. A pénzre nagy szükség volt a családjának, hogy élelmet vehessenek. Anna sajnálta a fiút, és tudta, hogy segítenie kell. Kivette a zsebéből a zsebpénzét, és odaadta a fiúnak.

"Ez nem sok," mondta Anna, "de remélem, segít."

A fiú arcára mosoly derült. "Köszönöm," mondta. "Ez rengeteget jelent."

Anna elindult haza, de nem tudta kiverni a fejéből a fiút és a családját. Tudta, hogy többet kell tennie, hogy segítsen nekik. Amikor hazaért, elmesélte édesanyjának, mi történt. Anna édesanyja jószívű asszony volt, és azonnal segíteni akart. Összegyűjtött egy kis ételt és ruhadarabot, és elindultak, hogy megkeressék a fiút.

Meglepődtek, amikor megtalálták a fiút és a családját egy kis kunyhóban a város szélén. A kunyhó romos volt, és tele volt szeméttel. A család éhes volt és fázott. Anna édesanyja odaadta nekik az ételt és a ruhákat, és pénzt is adott nekik, hogy élelmet vehessenek.

A család nagyon hálás volt Anna és édesanyja segítségéért. Megígérték, hogy soha nem felejtik el a kedvességüket.

Anna boldogan ment haza azon a napon. Tudta, hogy jót tett. Megtanulta, hogy még a legkisebb segítség is nagy változást hozhat valaki életében.

A történet tanulsága, hogy mindig segítenünk kell azokon, akiknek szükségük van rá. Még a legkisebb kedvesség is nagy változást hozhat valaki életében.

bacsipista
2024.06.21

Kép: Pixabay

El nem múló szerelem

Délelőtt 10 óra volt. Ajay korábban kelt, hogy felkészüljön a napra. Végül is ez egy különleges nap volt. Naina, élete szerelme és két gyermekének édesanyja várt rá.

Kint esett az eső. A reggeli esők mindig arra a napra emlékeztették, amikor először találkoztak egymással. A nyári eső volt, ami olyan gyönyörű volt, mint a több mint öt évtizedes kapcsolatuk.

Erre az alkalomra Ajay fehér liliomot szedett. A felesége kedvencei. Barna kabátot és khaki színű nadrágot viselt, valamint egy bézs színű inget, amit Naina vett neki néhány hónapja. Természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy virágot szedett, hogy megmosolyogtassa a feleségét .

Már az első nap óta csinálta ezt – hogy elmosolyodjon. Néha úgy, hogy ukulelét játszik, máskor meg főzve a kedvenc ételét. De mostanában a virágokat szerette a legjobban.

Ajay a kapuban állt. Naina már várt rá. Ha valaki messziről néz, úgy tűnhetett, mintha összegyűjti a gondolatait, mintha vakrandevúzni készülne. Egy kicsit ideges volt, igen, nem azért, mert jégtörőket keresett, hanem azért, mert attól tartott, hogy nem beszél vele. Az utolsó találkozásukra gondolt. Jó volt, de nem volt benne biztos, hogy ezúttal is így lesz-e.

A kapuban állni nem oldott meg semmit. Így hát megmozdította a lábát, és elindult Naina felé.

Ránézett, elmosolyodott, és kinyújtotta a karját a virágokkal. De a szél erősen fújt, így a fejére kellett tenni a kezét, nehogy elszálljon a kalapja. Néhány rövid levegővétel után megkérdezte: – Hogy vagy?

Mindig így kezdte vele a beszélgetéseket. Négy egyszerű szó, ha nagy mélységgel és szeret***el kimondjuk, az örökkévalóságig visszhangzik.

Egy óra elteltével, amikor megfordult, hogy visszamenjen a kapu előtt parkoló autójához, ismét feltámadt a szél. A virágok Naina sírján egy kicsit megmozdultak, mintha megszívta volna a levegőt. Ajay látta ezt, és elmosolyodott: „Igen, időben eszem. Holnap találkozunk, szerelmem!”

Szerző: Arun Kant

Történet a békességről

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsiny faluban élt egy idős ember, akit mindenki csak Békés Péterként ismert. Péter arról volt híres, hogy soha nem haragudott, és mindig nyugodt maradt, még a legnehezebb időkben is.

Egy nap a faluban hatalmas vita támadt. A lakosok két csoportra szakadtak, mert nem tudtak megegyezni abban, hogy hol építsenek egy új kutat. Az egyik csoport a falu közepére akarta, a másik a mezőre, közelebb a termőföldekhez. A vita egyre hevesebb lett, és senki sem tudta, hogyan oldhatnák meg békésen.

Ekkor valaki felvet***e, hogy kérdezzék meg Békés Pétert. Mindenki egyetértett, mert tudták, hogy Péter bölcs és nyugodt ember. Péter meghallgatta mindkét csoport érveit, majd elmosolyodott.

- Tudjátok, mindkét helyszín jó választás lenne, de vajon mi a legfontosabb számunkra? - kérdezte. - Az, hogy a kút a legjobb helyen legyen, vagy az, hogy békében éljünk egymással?

A falubeliek elgondolkodtak Péter szavain. Rájöttek, hogy a vita és az ellenségeskedés csak árt nekik. Úgy döntöttek, hogy közösen keresnek egy harmadik helyszínt, amely mindkét csoportnak megfelel. Végül találtak egy olyan helyet, amely mindenkinek megfelelő volt, és együtt építették fel a kutat.

A falu ismét békés lett, és mindenki hálás volt Békés Péternek, aki ráébreszt***e őket arra, hogy a béke sokkal fontosabb, mint a győzelem egy vitában. Azóta is, ha valamilyen vita támadt, mindig emlékeztek Péter szavaira, és békésen oldották meg a problémáikat.

A békeszerzők

Sok évvel ezelőtt Amerikában élt két kislány. Ők nem ismerték egymást, sőt szüleik ellenségek voltak. Róluk akarok most beszélni.

Az egyik apa, mint az apacsok törzsfőnöke sátorban lakott, a másik apa katona tiszt volt. Abban az időben az amerikai kormány ki akarta utasítani az indiánokat az országból s emiatt sok viszálykodás volt.

Az apacsok nem voltak megelégedve az utasításokkal és ezért megtámadták a fehérek erődjét. Ezekben a nagy és biztos támaszpontokban gyakran a fehérek családtagjai is ott laktak.
Mikor a férfiak úton voltak, az egyik tiszt kislánya az új babájával játszott. Szeret***el simogatta Mary a baba selymes szőke haját és nézte kék szemeit. Még ilyen szép babája nem volt.

Az egyik nap a katonák elhozták az első foglyot, egy kis indián leánykát. A legfiatalabb gyermeke volt az apacsok törzsfőnökének. Messzire eltévedt a sátoroktól, az erőd irányába, és nem tudott visszatalálni. Fáradtan és félénken kucorgott egy bokorban. A különös fehér arcoktól félt és egyre jobban sírt.

A férfiak tanácstalanul álltak a jajgató gyermek körül.

"Várjatok csak!"- kiáltott az ügyeletes tiszt hirtelen. Támadt egy ötletem.

Eltűnt és hívta a kisleányát. Mary, itt van egy kislány, aki meg akar téged látogatni. Óvatosan a kis indián leányhoz vezette. Mary félbe ment a kislány elé, miközben babáját szeret***el ölelte magához. Amikor a kislány meglátta a babát, elfelejt***e a félelmét és kitárta karjait a baba után, De Mary szorosan a karjaiban tartotta a kedvencét.

"Nem adnád egy kicsit kölcsönbe a babádat? - próbálkozott kislányát rábeszélni a tiszt. A kislány küszködött magával majd vonakodva a törzsfőnök kislányának kitárt karjaiba t***e a szép új babáját. Ettől a perctől kezdve a két gyermek összebarátkozott. Ezen a napon együtt játszottak, együtt ettek, együtt aludtak.

A következő reggel a kis indián leánykát visszavitték a törzsfőnökhoz. Boldogan ugrált a gyerek ide-oda és boldogan mutatta az új babát, amelyet a kis fehérarcú leánytól kapott.

A második napon megjelent a fehéreknél egy indián a babával. A parancsnok elé vezették.

"Nem, nem." - mondta a tiszt - Ez a baba a lányom ajándéka az ő vörösbőrű barátnőjének. Tartsa csak meg." Az indián elment a babával.

Sokáig várták a katonák az indiánok új támadását. Hirtelen jelentették az őrök az indiánok felszedik táborokat és elvonulnak. Elképedve és hitetlenül néztek a katonák egymásra. Talán hadicselről van szó?

Ó, nem. A gyerek barátsága annyira meghatotta a törzsfőnököt, hogy befejezte a háborúskodást és visszavonult.

Egy gyermek, aki egy másik gyermeknek azt adta oda, ami a legkedvesebb volt számára, békét teremtett.

Milyen gyakran tudnánk mi is békét teremteni, békét szerezni, ha nem lennénk önzők, ha nem csak magunkra, hanem másokra is gondolnánk!

Szerző: Ruth Frey