Magyar Nemzeti Galéria, Hungarian National Gallery

Szeptember 28-án szombaton 19 órától a SSORSTALANSÁG | A Katona József Színház előadása a Magyar Nemzeti Galériában Az előadásra váltott belépőjeggyel aznap a kiállítás is megtekinthető!
Online jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/sorstalansag-mng-2024-0928

Képről képre – Toldi Miklós a múzeumban

Valószínű, hogy egyetlen magyar festőt sem jellemeztek úgy a kortársai, mint aki Toldi Miklóshoz hasonlatos. „Széles vállai, öles alakja, piros, kerek magyar arca, valamikor Toldi Miklósnak indult és valamikor hatalmasnak ígérkezett az indulásának lendülete…” – írta róla az „Élet” című lap munkatársa 1927-ben. Pályafutása akkoriban már túl volt a tetőpontján, a művész pedig „visszahúzódott, magányos lett, mint az öreg Toldi” – olvashattuk ugyanott. Ennek a daliás művésznek köszönhetjük a magyar művészet legbecsesebb akvarellsorozatát a Szépművészeti Múzeum első kiállításairól, amelyek a múzeum épületének 1906-os megnyitása előtt még a Magyar Tudományos Akadémia termeiben voltak láthatók.
Százhatvan éve született a magyar grafika egyik nagy mestere, Háry Gyula.

A zalaegerszegi születésű Háry Gyula (1864–1946) életéről keveset tudunk. Középiskoláit Kőszegen és Budapesten végezte, majd a Mintarajziskolában folytatta művészeti tanulmányait Greguss János és Lotz Károly növendékeként. Háry az 1880-as években tűnt föl cizellált, finom akvarelljeivel és tusfestményeivel, melyek elsősorban város- és tájképek voltak. Rajzai gyakran jelentek meg képes újságokban, könyvek illusztrációiként; számos tusfestménye az „Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben” című nagyszabású könyvsorozat illusztrációit gazdagította. Háry iparművészeti tervezéssel is foglalkozott, és ékszereivel díjakat is nyert. 1888-tól a Műegyetemen tanított tanársegédként alakrajzot és tájképfestést jó tíz évig, az 1890-es évek végétől pedig már rendes tanárként.

Háry nagyon termékeny művész volt. Finoman festett, dokumentatív erejű képeken örökítette meg a régi Budapest azóta elpusztult házait, utcáit, városrészeit; de ugyanígy külföldi utazásainak a látványos helyszíneit is, elsősorban Velencét és Itáliát. Amikor 1927-ben felkereste a már említett lap riportere, Háry már visszavonult ember volt. Otthonában vastag mappákban álltak a szebbnél szebb akvarellek, rajzok, ő maga pedig úgy érezte, hogy a művészeti forradalmak hullámai átcsaptak a feje fölött. Daliás alakját nem törték meg az idők, de a lelkét igen: „Nagy belső erők, a magyar úri büszkeség, férfias keménység tartják fenn s az a mindenek fölött való művészi meggyőződés, hogy a maga munkája szebb, jobb, becsületesebb az újakénál. Néha a félreálló ember zárkózottságából kesernyés megjegyzések buggyannak ki...” – írta róla az újság.

A Szépművészeti Múzeum megépüléséig a Magyar Tudományos Akadémia adott helyet az ország legnagyobb képzőművészeti gyűjteményének, az 1871-ben megvásárolt Esterházy-képtárnak. Újabb gyűjteményekkel kiegészülve ez lett az Országos Képtár, amely 1894-ben olvadt bele a Szépművészeti Múzeumba, és 1906-tól már a múzeum újonnan emelt épületében volt látható. Háry Gyula közvetlenül a költözés megkezdése előtt, 1904-ben finom akvarellképek sorozatán örökítette meg a képtárat. Az öt kép mind a kiállítás egy-egy jellegzetes termét jeleníti meg, s közülük az egyik legszebb az itáliai művészet kiállítását ábrázoló lap. A kiállított művek – bármily vázlatosan festettek is – egytől egyig felismerhetők. Elöl jobbra egy festőállványon Boltraffio Madonnája látható, vele szemben egy paravánon Correggio remekműve. A terem közepét egy akkoriban 13. századinak vélt velencei kőkút foglalja el, s leghátul, a szomszédos terem zárófalán egy Verrochiónak tulajdonított hatalmas fatábla a trónoló Madonnával és a társaságában lévő szentekkel. Különös látvány lehetett a nagydarab Háry Gyula a képtár látogatói között, kezében a hajszálvékony tűecsetekkel.

1942-ben a Fészek művészklub arra készült, hogy megünnepli nyolcvanéves tagjainak a jubileumát, köztük az akkor még csak 78 éves Háryét is. A háború azonban közbeszólt. Elmaradtak az ünneplések, s amikor 1946. január 3-án Háry meghalt, az újságok már hírt sem adtak a gyászesetről. Egy háborúban tönkretett országban elfeledve halt meg az a művész, akinek képei és rajzai nélkül talán nem is tudnánk, hogy milyen volt az a szép, régi Budapest.

kép:
Háry Gyula: Az Országos Képtár II. emeleti északi nagyterme, 1904
akvarell, papír, 350 × 455 mm
Magyar Nemzeti Galéria

szöveg: Bellák Gábor

Szeptember 21-én 16 órától várunk az Európa nagyjai című tárlatvezetésünkre.
Ismerje meg nemzetközi gyűjteményünket francia, osztrák, német, belga, és emigrált magyar alkotók művein keresztül a 19. századtól napjainkig, Courbet-tól Baselitzig.
Online jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/smp-mng-2024-0922

"A gróf úr sérülékeny gondolataiban megjelent a festő alakja. A szomorú ember, akit hasonló bajok gyötörtek, mint őt. A fájdalomtól reszkettek a tagjai, mégis egész megyéket sántikált be. Bolyongott. Akár egy eltévedt szó. Ecsetvonás, amely keresi, honnan hiányzik. Északról ereszkedett az Alföld végtelenjébe, kopár hegyekből bicegett át a szántókon, pipacs vérezte réteken, repceföldeken, az Adria kékjébe tartott. (…)„Ej, ez a festő, akivel a felesége is mennyi időt eltöltött. Ő akkor még szép volt és lelkes, a festő pedig bölcs és rezignált." Darvasi László Neandervölgyiek című káprázatos regényfolyamában drámai szerep jut báró Mednyánszky Lászlónak.
Tekintsétek meg "Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig" című tárlatunkat és olvassátok el Darvasi László író hivatalos oldala kitűnő könyvét.
Online jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/jegyek/mng-allando

Képről képre – A lombok szava

Tudnak-e beszélni a lombok? Természetesen nem, a lombok nem beszélnek. De amikor a szél borzolja őket, amikor susognak, vagy csak finom zizegéseik hangját halljuk a fejünk fölött, hangjuk ismerős és otthonos érzéseket kelt. A természet hangjai számunkra éppoly fontosak, mint az emberi hangok, sőt, fontosabbak is. Lehet élni a természetben egyedül, remeteként, emberi hangok nélkül, nem hallva mást, mint vizeket, szeleket, fák susogását, esők kopogását, de el tudnánk-e képzelni életünket a természet hangjai nélkül, csak az emberek hangjától zajos világban? Egyáltalán nem. A lomboknak, mint minden természeti dolognak, saját, külön, egyedi jelentése van; jelentése, amely csak azoknak tárul föl, akik személyes, otthonos viszonyban vannak a természettel.

A francia reneszánsz nagy költője, az éppen ötszáz évvel ezelőtt, szeptember 11-én született Pierre de Ronsard (1524–1585), akit kortársai is már a költészet hercegének hívtak, szebbnél szebb költeményekben állított emléket a természet csodáinak. De nemcsak a természetről írt megindító verseket, hanem a szerelemről, a szépségről, az öregségről és az idő múlásáról is. Márai Sándor magyar származásúnak hitte a költőt, de tán csak azért, mert Ronsard is utalt ilyesmire:

„Mi ősöm illeti, onnan eredett által,
hol a jeges Duna szomszédos Trákiával;
egy zord helyen, magyar vidéken messze túl,
Ronsart őrgróf néven tiszteltetett egy úr” (XVI. elégia; ford. Kárpáty Csilla).

Az egyik szép versében arról ír, hogy el kell hagynia a vidéket, s benne egy szép hölgyet is, ám búcsúzni nem volt ereje, s erre a búcsúra a környező természetet kéri föl. Azt kéri tehát, hogy beszéljenek helyette ők: a fák, a vizek s az égbolt:

„mert búcsúmat, midőn indulni kellett,
nem volt erőm elküldeni a szemnek,
mely engem minden tájon fogva tart,
megkérlek hát menny, lég, szél, hegy s te lejtő,
síkság, bozót, forrás és te erdő,
barlang, rét, fű, küldjétek el ti azt.” (Menny, lég, szél; ford. Hárs Ernő)

Meg lehet-e vajon örökíteni a festészet eszközeivel azt, ahogyan a fák beszélnek? A lombok hangját, az eleven természetnek azt a szívünkig hatoló erejét, mely által úgy érezzük, megszólítva vagyunk? A magyar festészetben idősebb Markó Károly (1793–1860) volt az, aki erre bizonyosan képes volt. Tájképeivel már az 1840-es években európai hírnévre tett szert, az 1850-es években pedig már Brazíliába és Mexikóba is eljutottak az alkotásai. Képeinek sikerét mindenekelőtt a természet megszólalásig hű ábrázolásának köszönhette. Mindez lehetett volna üres és szemfényvesztő virtuozitás is, de Markónál éppen az a csodálatos, hogy a természet minden elemében, a fűszálakban, a levelekben, a csúszó-mászó férgek szőrszálaiban is az individualitást kereste. Nem rutinos gesztusokkal festette meg a motívumokat, hanem az egyediségre figyelő végtelen türelemmel és alázatos tudással. Egy lombtanulmány látszólag nem több, mint kísérlet egy tömeg levél karakteres megragadására. Markónál azonban mindez olyan, mintha egy képzeletbeli, A4-es rajzlapnál is kisebb területű Lombország apró lakóinak a tömeggyűlésén járnánk. Ők biztosan pontosan tudnák tolmácsolni Pierre de Ronsard üzenetét.

kép:
Id. Markó Károly: Lombtanulmány, 1854
olaj, vászon, 19,7 × 27,5 cm
Magyar Nemzeti Galéria

szöveg: Bellák Gábor

Szeptember 18-án Borszerda idén utoljára! Az est középpontjában a megújult kiállítások: az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény és a 20. századi magyar képzőművészet bemutató Modern idők kiállítás. A kiállítások, a tárlatvezetések, az élő zene, a borkóstoló és a csodálatos panoráma a múzeum teraszairól, ezen az esten is garantálják a felejthetetlen élményt és a kikapcsolódást. A programon a Günzer Családi Birtok klasszikus-, és a Vaskapu Pince natúrborai várják a közönséget.
Online jegyvásárlás: https://ligetplusz.hu/borszerda-mng-2024-0918

A Borszerda támogatója a K&H Private Banking.

Budapesten Sakkolimpia lesz több mint 180 ország részvételével.
A Magyar Nemzeti Galériában pedig Világsakkfesztivál Polgár Judittal Szeptember 17-én.
VárunK!
https://www.globalchessfestival.com/hu

Magyar Nemzeti Galéria, Hungarian National Gallery A Magyar Nemzeti Galéria a magyarországi képzőművészet kialakulásának és fejlődésének fo

A nyolcvan évvel ezelőtt lezajlott magyarországi holokauszt emlékezetét bemutató kiállítás olyan egyedi és sokszorosított grafikákat, albumokat mutat be, melyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg, narratív, figuratív, sokszor képregényszerű formában. A holokauszt képzőművészeti ábrázolása, a szemtanú művészek nézőpontja, a látottak művészi dokumentálása kulcsfontosságú a holokauszt megértéséhez, értelmezéséhez – az idő múlásával, a túlélők emlékezetének halványulásával ezek az alkotások rendkívüli mementókká is válnak.
ÍGY TÖRTÉNT című tárlatunkra online jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/jegyek/igy-tortent-mng-2024

Képről képre – Expresszionizmus

A 20. század elejének modern művészetében szinte évente bukkantak föl az újabb és újabb „izmusok”, a világ szemléletének és ábrázolásának újszerű, egyedi és radikális stílusai. Abban mindnyájan közösek voltak, hogy az impresszionizmus szenzualista, vagyis az érzékelés kifinomultságán alapuló látásmódját mind meg kívánták haladni. Az avantgárd izmusainak közös alapja, hogy a művészetre nem lehet úgy tekinteni, mint aminek nincs egyéb célja, mint a látvány hű visszaadása. Sőt, a művészet elsősorban intellektuális tevékenység kell legyen, s ezt egyesek odáig fokozták, hogy a „szépség” fogalmát is kiiktatták volna a művészeti beszédből. Az avantgárd radikális újításokat hozott a művészetbe, s ahogyan az lenni szokott, manapság, több mint száz évvel a mindent felforgató izmusok után, mi, mai nézők már a szépséget tagadó forradalmi műveket is szépnek látjuk.

Az avantgárd egyik legtartósabb utóéletű stílusa az expressszionizmus volt. Az impresszionizmus „benyomásokon” alapuló stílusával szemben itt az érzések, az egyén belső világának a minél kendőzetlenebb kifejezése, expressziója állt a középpontban. Könnyű belátni, hogy az expresszionisztikus látásmód, a szubjektum erős önkifejezési igénye nem az avantgárdban jelenik meg. Megvan az már a késő antik művészetben éppúgy, mint a barokkban, a romantikában, vagy a sokszor példaképnek tekintett Van Gogh művészetében is. A 20. századi expresszionizmus azonban nemcsak az erős önkifejezésre vágyó egyének stílusa volt, hanem egy olyan komplex, elméletileg is megalapozott „nagy” stílus, mely szándékosan fordította figyelmét a primitív, a vad és durva kifejezés felé, és ami szándékosan keresett inspirációkat a nem európai, innen nézve „primitív”-nek tekintett kultúrákban. Az „expresszionizmus” mint stílusfogalom Németországban született meg az 1910-es években, de a „vad” stílus első képviselői a francia Vadak (Les Fauves) voltak, kiknek művészetét már 1905-ben „vad”-ként jellemezte a kritika. 1906-ban ővelük állított ki Czóbel Béla (1883–1976), akit nyugodtan tekinthetünk az expresszionizmus első magyar képviselőjének, s aki 141 éve, szeptember 4-én látta meg a napvilágot Budapesten.

Czóbel tizenkilenc évesen utazott Nagybányára, ahol Iványi Grünwald Béla volt a mestere. 1902 őszén Münchenben, majd újra Nagybányán és Párizsban festett, s 1906-ban már az új stílusban festett képeivel tért vissza Nagybányára. Czóbel igazi szenvedélyes festő volt. A vásznon vadul dolgozott, ruháját rendre összefestékezte, s ez a temperamentuma hosszú élete végéig megmaradt. Szenvedélye az erkölcsiségében is megmutatkozott. 1956-ban régi barátját, Picassót kérte meg, hogy tegyen valamit a magyarok érdekében. Drámai szavakkal ecsetelte Budapest helyzetét, majd így írt: „fess egy új Guernicát, az előzőnél sokkal borzalmasabbat”.

Czóbel 1914-ben, a háború kitörésekor hagyta el Párizst. Először Hollandiába költözött, majd 1919-ben Berlinbe. Berlin akkoriban a modern művészet másik európai centruma volt, s Czóbel ott is megtalálta gyűjtőit és művésztársait. Az 1922-ben festett műteremrészlete erős színkontrasztjaival, izgatott, erős ecsetvonásaival tipikus expresszionista alkotás. A kép ugyanakkor egy izgalmas térkompozíció is. Az előtéri asztalon egy nagy tükör áll. Olyan hatású ez, mintha a sárga falba vágott ajtó lenne. A tükörben a műterem képe látszik, benne a vászon előtt dolgozó művésszel, illetve a műterem ablakával, amelyen át a berlini utca házai sejlenek föl. A többszörös, egymásból nyíló újabb és újabb térrétegek afféle védőburokként veszik közre a térrendszer közepén álló művészt. Ő az, akié a műterem, de ő az is, akié az utca. Czóbel erős művészegyénisége így alig láthatóan is, de uralja a képet, s a képen keresztül az ő egész környezetét is.

Czóbel, bár egy időben a Nyolcak festőcsoportjának is tagja volt, magányos művész maradt. Otthon volt a nagyvilágban, s később otthonra lelt Szentendrén is, de művészcsoportokhoz nem csatlakozott. Szenvedélyes karakterének nyomát őrzik még az egyre halványabb színekkel festett utolsó képei is.

kép
Czóbel Béla: Műteremben, 1922
olaj, vászon, 94,5 × 74 cm
Magyar Nemzeti Galéria


szöveg: Bellák Gábor

Courbet-tól Baselitzig - járd be a remekművek tárát!
Kiállításunkkal lehetőség nyílik arra, hogy ízelítőt adjunk legrangosabb műveinkből. A több mint két évszázadot felölelő, jelenkori alkotásokat is bemutató tárlat tervezésekor fontos szempont volt, hogy a jól ismert remekművek mellett a válogatás számos újdonságot tartogasson a látogatóknak. Új szerzemények, frissen restaurált művek, ritkán látott alkotások hívják fel a figyelmet a kollekció gazdagságára, változatosságára, a gyűjtemény keretében folyó munka dinamizmusára.
Online jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/jegyek/mng-allando

Válassz gyermekeknek biztosított szakköreink közül időben!
A Kreatív Alkotótér a legjobb iskolán kívüli játékos tanulási forma!
Részletek:
https://mng.hu/programok/kreativ-alkototer-5/20240904/

Magyar Nemzeti Galéria, Hungarian National Gallery A Magyar Nemzeti Galéria a magyarországi képzőművészet kialakulásának és fejlődésének fo

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt a hűs esők előtt.
Felhõn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.
Radnóti Miklós: Szeptember
Ősszel is a legjobb program a Magyar Nemzeti Galéria, Hungarian National Gallery tárlatait bejárni!
kép:
Szinyei Merse Pál: Őszi táj
Alkotás éve:1900
Technika:vászon, olaj
Méret:70 × 92 cm

Kezdd az őszt művészettel!
Szeptember 1-jén vasárnap 17 órakor Kolozsváry Marianna művészettörténész, a kiállítás kurátora záró tárlatvezetést tart az Anna Margit életmű-kiállításban. Ismerje meg az Anna Margit művészetéről minden korábbinál teljesebb és gazdagabb képet adó tárlatot a kurátor vezetésével!
Online jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/anna-margit-zaro-tv-mng-2024-0901

Képről képre – Önarckép Ady-maszkkal

Ezen a héten még megtekinthető Anna Margit életművének nagy kiállítása itt, a Magyar Nemzeti Galériában. Ez a kiállítás egyetlen művész életművére koncentrál, de mint szinte mindegyik, úgynevezett monografikus kiállításunk, ez is túltekint az adott művész munkásságán. Kortársak, művészi rokonok, inspiráló forrásokat jelentő alkotások is felvonulnak itt, s közöttük is kiemelkedő helyet foglalnak el Anna Margit férjének, Ámos Imrének (1907–1944) művei.

Ámos Imre és Anna Margit élete a magyar festészet történetének egyik legszebb és legtragikusabb szerelmi története. A kiskunsági paraszti környezetben felnőtt Anna Margit Budapesten ismerkedett meg a nagykállói családból származó Ámos Imrével. Ámos akkoriban műegyetemi hallgató volt, de később ő is inkább a képzőművészet felé fordult. 1934-től már közös műtermet béreltek, majd 1935-ben házasságot kötöttek. Életük végtelenül szerény körülmények között, szinte mindennapos anyagi gondoktól gyötörve zajlott. Ingyenkonyhai ebédek, szűkös eladási lehetőségek, 10-20 pengős kisebb bevételek mellett Ámosnak még a művésztársak féltékenységével, a gyűjtők soha be nem tartott ígéreteivel is számolnia kellett, ahogyan azt a naplóiban olyan érzékletesen és szívbe markolóan leírja. Nagy anyagi megterheléssel járt, hogy 1937 őszén végre eljutottak Párizsba, találkoztak nagy példaképükkel, Marc Chagall-lal, de pénzük fogytával, hamar hazatértek. Ámost később folyton gyötörte a gondolat, hogy miért is nem bírták tovább, miért nem maradtak kint, ahol előbb-utóbb bizonyosan elboldogultak volna valahogy.

Aztán „szálltak a gyors behívók”. Előbb csak pár hónapos munkaszolgálatokra, majd több mint egy évre Ukrajnába, s végül 1944 májusában Szolnokra, ahonnan októberben Budapestre vezényelték őket. Ámos ekkor találkozott utoljára feleségével. Az év végén pedig egy valóságos halálmenet végső állomásaként, valahol egy Buchenwald közeli lágerben fejezte be ártatlan és szelíd életét. Feleségét élete végéig bűntudat gyötörte amiatt, hogy ő megmaradt, szinte túlélve a saját halálát is, míg férje elpusztult.

Kettejük festészetében sok rokon vonás van, s különösen a közös alkotó időszak, az 1930-as évek munkáit tekintve. Közös portrék, kettős arcképek, a megkettőzött identitás különös és szép képmásain sokszor tűnik fel egy másik arc is, Ady Endréé. Ady halálakor, 1919 január végén Vedres Márk szobrászművész vett gipszmintát a holt költő arcáról, s ezt a halotti maszkot később több példányban is sokszorosították. Ámosnak is volt egy Ady-maszkja, sőt az 1930-as években Anna Margitról is készült egy hasonló, az élő arcról vett gipszmaszk.

Ámos első festményein többször is megörökítette Ady Endre-arcmását, s e képek közül a legizgalmasabb az 1930-ban festett „Önarckép Ady-maszkkal”. Olyan kettős portré ez, melyen Ámos úgy tartja maga előtt a költő maszkját, mintha valami tükörbe nézne, s e tükörképben önmagát keresné. A másik arcba tekintő arc művészettörténeti ősképét az önmaga tükörképét szemlélő mitológiai Narcissus jelenti. De akár Narcissust, akár Yorick, az udvari bolond koponyája fölött mélázó Hamlet alakját nézzük, vagy Orfeusz és Keresztelő Szent János levágott fejeinek holtukban is szuggesztív pillantását, valamennyi történet közös vonása, hogy a „másik fej” nem más, mint az önmagunkkal való szembesülés médiuma.

A világos háttér elé helyezett sötét alak drámai feszültséget kölcsönöz a képnek, a művész gesztusa pedig, ahogyan gyengéden megérinti a halott költő vonásait őrző maszkot, személyes és bensőséges viszonyt fejez ki. Az érintés egyszerre lehet a teremtés gesztusa is, és egy misztikus egység kifejeződése is.

kép
Ámos Imre: Önarckép Ady-maszkkal, 1930
olaj, vászon, 82 × 65 cm
Magyar Nemzeti Galéria

szöveg: Bellák Gábor

Iskolakezdés előtt gyertek a Galériába!
Szeptember 1-jéig 26 éven aluli vendégeink kedvezményesen válthatnak jegyet.
Online jegyvásárlás:

https://mng.hu/nyari-ifjusagi-kedvezmenyes-jegy/

Augusztus 28-án, szerdán 16 órakor Sedlmayr Krisztina a Néprajzi Múzeum művészettörténésze tart tárlatvezetést az Anna Margit kiállításban. Anna Margit életművének értelmezésében a köznépi tárgyak, a populáris kultúra szerepe kulcskérdés: mintha otthona és képei egymást feltételező, kiegészítő, átjárható világok volnának. A tárlatvezetés során fényképek és tárgyak segítségével idézzük fel a festő különös, egyedi környezetét.
Online Jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/tukor-es-maszk-mng-2024-0828

Képről képre – Nászúton a pusztán

Épp százötven esztendeje történt, hogy a frissen megházasodott Munkácsy Mihály nászútra indult francia feleségével, Cécile-lel. Az augusztus 5-i esküvőt követően néhány hetet Svájcban és Olaszországban időztek, majd Békéscsabára indultak Munkácsy szeretett rokonaihoz, a művész gyermekkorának és ifjúságának sokat emlegetett helyszínére.

Munkácsy az árvasága után Békéscsabára került, hol az édesanyjának két testvére is élt: Reök Sarolta, Steiner Jakab felesége, illetve Reök István. Steinerék nevelték Munkácsy húgát, Gizellát, „Reök bácsi” pedig Mihályt. A fiú sokat járt át Steinerékhez, ahol kedves, szerető légkör vette körül az árvákat. Munkácsy még a párizsi sikerei idején is rendszeresen levelezett csabai rokonaival, barátaival, amikor pedig már anyagi helyzete is jelentősen megváltozott, rendszeresen támogatta nagybátyját.

Az ifjú pár nászútjának közeledtével a nagybácsi egy kisebb műtermet biztosított Mihálynak. Munkácsy 1874 nyarán itt fogott hozzá két jelentős tájképéhez, a „Kukoricás”-hoz és a „Poros út” első változatához. Cécile így emlékezett vissza a csabai napokra: „Az első két Csabán töltött hét arra szolgált, hogy jól kipihenjük magunkat […] Miska pedig lázasan dolgozni kezdett. Majdnem befejezett két tájképet, ezek elegendőek, hogy kifizessék utazásunk költségeit...”

A „Poros út” kompozícióját a festő majdnem ugyanakkora méretben az 1880-as években megismételte, s ez a „Poros út II.” címen ismertté vált változat került végül 1905-ben, Munkácsy özvegye révén a Szépművészeti Múzeumba. Az első változat magángyűjteményben maradt, de a Magyar Nemzeti Bank letétjeként ez is megtekinthető a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán.

Akár az I., akár II. verziót tekintjük, a „Poros út” Munkácsy Mihály tájképfestészetének legismertebb alkotása. A kép bravúrosan könnyed megfestésében, a szinte sejtelmesen felderengő lovas szekér képében sokan az impresszionisták, vagy épp az angol William Turner stílusának hatását vélték felfedezni. S valóban: ahogy az alkonyi országúton végigszáguldó szekér fölveri az út porát, s ahogyan a fénnyel átjárt porban elmosódnak a fák és a lovas kocsi körvonalai, az sokban emlékeztet az említett európai példákra. Ugyanakkor – s különösen a II. változat esetében – a képnek van egy sajátos romantikus vonása is. A száguldó kocsi, a sötét fellegek alól fölvillanó vörös égbolt szinte egy őrült rohanás képét, a vihar előli menekülés képét idézik föl.

De hogy mit is látunk a képen, az nagyrészt a kép címétől is függ. Charles Sedelmeyer, Munkácsy képügynöke, menedzsere és impresszáriója 1914-ben díszes albumot adott ki német, francia és angol nyelven. A szép kiállítású kötet rengeteg kiváló minőségű fekete-fehér fotón mutatta be Munkácsy munkásságát. A képek közül természetesen nem hiányozhatott a „Poros út” sem, amelynek Sedelmeyer teljesen önkényesen új címet adott. A „Kocsizás a pusztán” cím afféle kedélyes életképet sejtet, s a reprodukción is inkább a kocsikázás jelenetét vesszük észre. A festmény ugyanakkor már az 1890-es években is „Poros út” címen volt ismert. Ez a cím azonban nem életképet, hanem tájképet sugall: azt, hogy ne a kocsira figyeljünk (amelyről, valljuk be, nem is igazán eldönthető, hogy jön-e vagy megy), hanem a természeti körülményekre. Ez a cím tehát, ha úgy tetszik, „modernebb”, mert nem a történetmesélés felé irányítja a figyelmünket, hanem a p***a és az útra.

Körülbelül százötven esztendeje fogalmazódott meg tehát a „Poros út” képi gondolata, s ezzel a képpel született meg a magyar tájképfestészet modern nézőpontja is.

kép:
Munkácsy Mihály: Poros út, II., 1880-as évek eleje
olaj, fa, 96 × 129,7 cm
Magyar Nemzeti Galéria

szöveg: Bellák Gábor

Boldog születésnapot, Magyarország!
A Magyar Nemzeti Galéria, Hungarian National Gallery nemzeti ünnepükön térítésmentesen látogatható.
Műtárgy:
Márffy Ödön Szent István napi tüzijáték.

Szeptember 1-ig látogatható Anna Margit életmű-kiállítása - ne maradj le róla!
A bábu megszólal című időszaki tárlatunkon Anna Margitnak, a 20. századi magyar festészet egyik kiemelkedő alakjának az életművét mutatjuk be. A nagyszabású, kétszázhúsz műalkotást – festményeket és grafikákat – felvonultató kiállítás minden korábbinál teljesebb képet ad Anna Margit művészetéről. A kiállított műtárgyak nagy része ritkán szerepel kiállításon, köztük többet korábban még egyáltalán nem láthatott a közönség.
Online jegyvásárlás:
https://ligetplusz.hu/jegyek/anna-margit-idoszaki-mng-2024

Magyar Nemzeti Galéria, Hungarian National Gallery A Magyar Nemzeti Galéria a magyarországi képzőművészet kialakulásának és fejlődésének fo

Képről képre – Görgei

Százhetvenöt évvel ezelőtt, 1849. augusztus 13-án a magyar honvédsereg az Arad megyei Világos mellett, a szöllősi síkon letette a fegyvert az orosz cári hadsereg előtt. A fegyverletételi okmányt az előző napon írta alá Görgei Artúr tábornok, aki akkor épp az ország teljhatalmú vezetője volt. Görgei személyének megítélése attól kezdve nagyon szélsőségesen alakult: egyesek hőst, mások árulót láttak benne. A Görgeiről szóló történeti irodalom nagyon tanulságos, és nagyon értékesek azok az emlékezések is, amelyek a vele való személyes találkozásokat rögzítik. Mindezek mellett különös figyelmet érdemelnek Görgei arcképei is, főként László Fülöp megkapó erejű portréja.

László Fülöp (1869–1937) a magyar művészet egyik nemzetközileg is legismertebb alakja, olyan művész, akinek sikerei tán még Munkácsy sikereit is felülmúlták. A szegény pesti családban született Laub Fülöp 1886–1887-ben került a Mintarajziskolába, ahol Lotz Károly növendéke lett. 1889-től hol Münchenben, hol Párizsban tanult, s aratott sikereket hangulatos, bravúrosan megfestett és jól dramatizált életképeivel, majd 1894 után néhány röpke éven belül László Fülöp – azaz a későbbi Philip de Laszlo – már Európa egyik legkeresettebb portréfestője lett. Élete 1903 után Bécs, Párizs és Berlin között ingázva telt, mígnem 1907-ben ír származású feleségével és családjával együtt Londonban telepedett le. Portréfestői életművét királyok, pápák, amerikai elnökök képmásai gazdagítják, megfestette Ferenc Józsefet, Apponyi Albertet, Bethlen Istvánt és Horthy Miklóst is. Magyarországra 1925-ben, 1927-ben és 1935-ban tért vissza, s bár angol állampolgár volt, élete végéig büszke maradt magyarságára.

László, svájci nászútjáról hazatérve, 1901-ben hat portrét és portrévázlatot készített 1848 legendás, akkoriban már 83 éves hadvezéréről. A megrendeléseket a tábornok öccse, a nevét y-nal író Görgey István kezdeményezte, aki titokban fotókat küldött a művésznek fivéréről. Görgei végtelen türelemmel bírta a modellülés egyhangúságát, sőt testvére nevelt lányainak be is számolt a képek alakulásáról: „Legtöbb idejét az én képem veszi igénybe, feltett szándéka, hogy egyik legsikerültebb műve legyen” – írta Návay Lenkének, Jolánnak pedig arról számolt be, hogy László elkötelezetten inkább a reggeli órákban, legkésőbb délelőtt 11 óráig dolgozik, mert a napnak e szakaszában kedveznek legjobban a fényviszonyok. „Hogy mikorra készül el a kép, nem tudom. […] Maga a művész se tudja. Minden nap újabb kibetűznivalót talál. Csodálattal figyelem ennek az embernek az önkritikáját és szigorúságát, amely szinte a fárasztó munka utáni vággyal rokon. Mintha örömmel töltené el, ha hiányosságot talál, pedig ezt a hiányosságot csak az ő szemei látják.”

Mit láttak László Fülöp szemei? Minden bizonnyal azt, amit Krúdy Gyula így fogalmazott meg „A tábornok barátja” című novellájában: „Szürkülő szakálla volt és nagy, fénylő, szürke szeme. A sápadtság, amely fátyolszerűen lengett a szigorú arc körül, nem a fájdalomnak, hanem a gőgös, mogorva magánynak volt szolgálója.” Vagy azt, amire Móricz Zsigmond így emlékezett vissza: „Néztem őt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a fejebúbján a dudorodást, a komáromi csata sebesülésének emlékét...” László a sok méltatlanságot elszenvedett, sok megpróbáltatáson átment, de tartásában meg nem roppant komoly férfit látta, s a portré minden vonásával ezt a komolyságot éreztette.

László Fülöp megrendítő hitelességgel jeleníti meg azt a fájdalmat és szenvedélyt, amit Görgei még 94 éves korában – 1912-ben, amikor Móricz Zsigmond meglátogatta – is érzett. Finom keze gyengéden fordul ökölbe, szuggesztív pillantása szinte válaszra készteti a nézőt: „Valóban árulónak tartotok engem?” A képmás igazi drámai portré egy agg hazafiról, akinek – Móricz Zsigmond szavaival – „nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének”.

kép:
László Fülöp: Görgei Artúr tábornok, 1901
Olaj, vásznon, 110,5 × 97,1 cm
Magyar Nemzeti Galéria

szöveg: Bellák Gábor

#1848