MegOldás Stúdió Kineziológia, Ép Test, Ép Lélek

Az élet természetes rendje, hogy a Férfi, a teremtő, a logikusan gondolkodó, az irányító, a védelmező, a biztonságot nyújtó tegye a dolgát, hogy megvívja csatáit, hogy csomókat oldjon, és késeket fenjen, hogy dolgozhasson, hogy sikere legyen, hogy felfelé haladjon, alkothasson, és esetlegesen nyomot hagyjon, ami bizonyíték arra, hogy teremtett, létrehozott valamit azért, hogy jobb legyen ez a világ, vagy akár csak a saját mikroközössége.

Vágynak arra, hogy valaki ölelésében révbe érjenek. Ők is otthont, támogató hátországot akarnak, egy nőt, aki nyugodt, állandó kikötő. A férfi legbecsesebb alkotása a család, és ehhez valóban fel kell nőnie érzelmileg, hogy társ tudjon lenni. Ehhez az érési folyamathoz kellenek fájdalmak az életben, hogy el tudja sajátítani a megbocsátás képességét, kudarcok, hogy újra és újra erőre kapjon, ne rekedjen meg, és fel tudjon állni. És kellenek szerelmek, kapcsolatok, melyekből megtanul feljebb lépni önmagánál, és megtanulja jól szeretni, tisztelni a nőt. A nőnek ma a kapcsolatokba bele kell lágyulni. Egy megbízható, stabil, biztos támaszon a független nő fokozatosan megengedi, hogy a férfi rétegről rétegre lebontsa páncélját, hogy újra törékennyé, érzékennyé, lággyá, befogadóvá váljon. Ekkor lesz bátorsága újra gyengéd nőnek lenni, amire egyébként szíve mélyén vágyik is, de ami egyben a kiszolgáltatottság, a ráutaltság érzésével is szorosan összekapcsolódik számára. Persze mindez csak úgy lehetséges, ha végre megtapasztalja önmagában a gyengédség erejét, és időnként elengedi az irányítást, engedi magát vezetni.

A nőnek férfira van szüksége. Persze, hogy védekezésből magára ölti a sebezhetetlen amazon nő szerepét, de a szíve mélyén tudja, ha olyan férfi áll mellette, aki valóban támasz, akkor a félelem, ez az ösztönös, megriadt védekezés fokozatosan eltűnik.

kiralyeszter

💜🌿Anyám nem aludt. Kimerültnek érezte magát. Ingerlékeny, mogorva és keserű volt. Mindig beteg volt, amíg egy nap hirtelen valami változott..

⬆️ Egy nap apám azt mondta neki:
- Három hónapja keresek állást, és nem találtam semmit, megyek, megiszom néhány sört a barátaimmal.
Anyám erre azt válaszolta:
- Semmi baj.
⬆️ A bátyám azt mondta neki:
- Anya, minden tárgyból rosszul teljesítek az egyetemen.
Anyukám azt válaszolta:
- Rendben, majd rendbejössz, és ha nem, nos, akkor megismétled a félévet, de fizeted a tandíjat.
⬆️ A nővérem azt mondta neki:
- Anya, összetörtem a kocsit.
Anyukám azt válaszolta:
- Rendben lányom, vidd el az autószerelőhöz és derítsd ki, mennyit kell fizetni, és amíg megjavítják, közlekedj busszal vagy metróval.
⬆️ A menye azt mondta neki:
- Anyósom, azért jöttem, hogy egy kis időt veled töltsek.
Anyám azt válaszolta:
- Rendben, telepedj le a nappali kanapéjára, és keress néhány takarót a szekrényben.

💜🌿 Mindannyian aggódva gyűltünk össze, hogy ilyen reakciókat látunk anyától.
Arra gyanakodtunk, hogy elment az orvoshoz, és felírtak neki valami tablettát, aminek a neve: „Nem érdekel”... Talán túladagolta ezeket!

Ezután azt javasoltuk, hogy tegyünk egy „beavatkozást” anyámmal, hogy megszabadítsuk őt az esetleges függőségtől, amit valamilyen hisztérikus gyógyszerek hatására érezhetett.

De aztán ... maga köré hívott bennünket, és anyám elmagyarázta:
❤️☝️„Sok időbe telt, mire felismertem, hogy minden ember felelős az életéért.
❤️☝️ Évekbe telt, mire rájöttem, hogy a szorongásom, a depresszióm, a bátorságom, az álmatlanságom és a stresszem nem a ti problémáitokat oldja meg, hanem az enyémet súlyosbítja.
❤️☝️ Nem vagyok felelős senki tetteiért és nem az én feladatom, hogy boldogságot nyújtsak, de felelős vagyok az erre adott reakciókért, amelyeket kifejezek.
❤️☝️ Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy az én kötelességem magammal szemben az, hogy nyugodt maradjak, és hagyom, hogy mindenki megoldja azt, ami megfelel neki.
❤️☝️ Jógáról, meditációról, csodákról, emberi fejlődésről, mentálhigiénéről, rezgésről és neurolingvisztikus programozásról vettem tanfolyamokat, és mindegyikben találtam egy közös nevezőt...

❤️☝️Én csak magamat tudom irányítani, neked is minden szükséges erőforrásod megvan ahhoz, hogy megoldd a saját problémáidat, bármilyen nehezek is legyenek. Az én dolgom az, hogy imádkozzak érted, szeresselek és bátorítsalak, de a megoldásuk és a boldogságod megtalálása Rajtad múlik.

❤️☝️ Csak akkor adhatok neked tanácsot, ha megkérdezel és rajtad múlik, hogy követed-e vagy sem. A döntéseidnek következményei vannak, jók vagy rosszak, és ezeket NEKED kell megélned.
❤️☝️ Tehát mostantól kezdve én nem leszek többé a felelősséged befogadója, a bűntudatod zsákja, a bűntudatod mosónője, a hibáid szószólója, a siralmaid fala, a kötelességeid letéteményese, akinek minden alkalommal meg kell oldania a problémáidat vagy meg kell kímélnie egy kereket, hogy teljesítsd a kötelességeidet.
❤️☝️ Mostantól kezdve mindenkit önálló és önellátó felnőttnek nyilvánítok.

💜🌿 Anyám házában mindenki szótlan volt.
Attól a naptól kezdve a család jobban kezdett működni, mert a házban mindenki pontosan tudta, hogy mi az, amit meg kell tennie.

Néhányunknak ez azért nehéz, mert úgy nőttünk fel, hogy gondoskodók vagyunk, és felelősséget érzünk másokért. Anyukaként és feleségként mi vagyunk a dolgok megjavítói. Soha nem szeretnénk, ha szeretteink nehéz dolgokon mennének keresztül, vagy ha küzdenének. Azt szeretnénk, ha mindenki boldog lenne.

❤️☝️ De minél hamarabb levesszük ezt a felelősséget a vállunkról és minden egyes szerettünkről, annál jobban felkészítjük őket arra, hogy felelősségteljesek legyenek.
Nem azért vagyunk itt a Földön, hogy mindenkinek mindent megadjunk. Hagyjátok abba, hogy ezt a nyomást magatokra helyezzétek.
Sok szeretettel,
Charlyn.

Hosszú, de érdemes elolvasni.
Köszönjük 🙏

„Kiemelkedő fontosságú legtöbbünk életében a válaszok keresése a „MIÉRT?“ kérdésre. Viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy azt a kulcskérdést, „Na most innen hogyan TOVÁBB?“ , még sokkalta fontosabb feltennünk.
Sőt, amire még kevesebben emlékeztetjük magunkat: olykor semmi mást nem követel meg tőlünk a helyzet, mint azt, hogy ÉLJÜK TÚL!

Egy súlyos betegség kialakulása, egy haláleset, traumatikus megélés, szakítás, árulás, csalódás, elbukás... Hosszabb ideje fennálló, múlni nem látszó melankólia, depresszió, reményvesztettség, kilátástalanság, mély szomorúság, félelem...
Kedves Olvasók, úgy gondolom, ezek mind-mind olyan helyzetek, ahol szinte mindent megelőzően azt a kérdést tesszük fel: Miért? (Mi okból?)
Miért kerültem ide? Mi okból kellett/kell ilyet megtapasztalnom? Miért pont én? Miért?
S valljuk be, amíg nem találunk egy számunkra potenciális, elfogadható választ, általában újból és újból visszatérünk ehhez a kérdéshez, energiát nem sajnálva, hogy a lehetséges válaszokon rágódjunk.
És míg a „MIÉRT? (MI OKBÓL?)“ kérdésre kutatjuk olykor fejvesztve a választ, tökéletesen háttérbe szorulnak az „Innen most hogyan tovább? Mit tudok legjobb képességeim szerint ezután tenni? Mit tudok kihozni belőle?“ kérdések.

Jómagam is mérhetetlenül nagy jelentőséget tulajdonítok a „Mi okból?“ kérdés megválaszolásának, a felismerésnek. Ám igenis jelen vannak olyan kontextusok az életünkben, amikor éppen ez a kérdés , (vagy ehhez a kérdéshez való ragaszkodásunk) válik a legnagyobb ellenségünkké. Azért, mert két leírhatatlanul fontos tényezőt kiszorít:
Az egyik, hogy eljuthassunk a kérdésig: „Mit lehet most tenni, innen hogyan TOVÁBB? Én kivé tudok válni ebben a helyzetben?“
A másik pedig, hogy ráébredhessünk, EGYELŐRE nincs más feladatunk, nincs más kötelességünk, mint TÚLÉLNI és KITARTANI!

Példának kedvéért, és bocsánat, hogy rögtön az egyik legfájdalmasabb helyzettel szemléltetem:
Az az édesanya, aki elvesztette gyermekét, vajon előrébb jut, bármiféle segítséget nyújt neki, ha a MIÉRT? MI OKBÓL? kérdésre kezdi el kutatni a válaszokat? Nem valószínű. Sőt kifejezetten lehetetlen, mert az alig kibírható fájdalom elvakítja.
Egy édesanyának ilyen helyzetben egyetlen kihívást kell teljesítenie: túl kell élni! Át kell vészelni! Ki kell tartani!
S majd csak eztán jöhet a következő lépcsőfok: „Rendben van. Sajnos ez történt, de innen most hogyan tovább?“

A fenti Segítőink igenis körbevesznek minket azzal a kegyelemmel, hogy segítenek nekünk túlélni, segítenek abban, mit tudunk kihozni és hogyan tudunk továbbhaladni a helyzetből, s végül, amikor már gyémánttá csiszolódtunk a hatalmas nyomás alatt, a MIÉRT? kérdésre való válaszokat is megvilágítják előttünk, AMENNYIBEN SZÜKSÉGES, amennyiben hasznukra válik.

Amikor mély, melankolikus pontra kerülünk, szomorúak vagyunk, félünk,
és egyszerűen nem értjük, MIÉRT tartunk itt, akkor legyünk elég bátrak ahhoz, hogy azt mondjuk: Most nem az a fontos, nem az fog nekem segíteni, ha megtalálom a MIÉRT? kérdésre a választ, hanem az fog segíteni, ha meglátom, mi a legtöbb, amit ki tudok hozni a helyzetből, hogyan és merre tudok innen tovább mozdulni.
Ha pedig eleinte MÉG ez nem sikerül, emlékeztessük magunkat, hogy az út felét sikeresen megtesszük már akkor is, ha hősiesen túléljük és álljuk a sarat, MIKÖZBEN VÉGIG BÍZUNK ABBAN, SŐT TUDJUK, hogy ez a helyzet, szinte törvényszerűen, NEM TUD ÖRÖKKÉ TARTANI, egyszer véget fog érni!

És amikor véget ér, NEM tőlünk függetlenül ér véget, hanem magunknak köszönhetően is. Mert jóllehet mi gyakran észre sem vesszük, de minden reggel, amikor felkelünk, és azt mondjunk magunknak, „Kitartás! Bármikor újra kisüthet a Nap! Addig csak haladjak tovább!“ , a gondolatvilágunkban és ezáltal az érzelmi világunkban megtörténik egy váltás, egy apró (vagy nem is olyan apró) változás, ami elkezd kisugározni egy merőben más minőséget, mint az eddigi, és ez ÚJ, MÁS MINŐSÉGŰ tapasztalásokat hoz el az életünkbe, amely vagy jobbra, vagy balra, de ki fog tudni minket mozdítani arról a pontról, ahol egy ideje már megragadtunk — s majd amikor már két lépéssel arrébb, kívülről látjuk a helyzetet, amiben benne voltunk, a történést, amit átéltünk, általában intuitíven felvillan előttünk, hogy MIÉRT és MI OKBÓL kerültünk oda, mit akart tanítani nekünk.

Ne tessék félreérteni, természetesen számtalan olyan helyzet is van, legfőképpen inkább betegségeknél, amikor mindent megelőzően a MIÉRT? kérdésre megtalált válasz vezet el a megoldáshoz és végül a gyógyuláshoz, de legalább ugyanennyi helyzet van, ahol inkább akadályoz minket, mintsem segít.
(Ha egy daganatos megbetegedésben szenvedő embernek azt mondanánk, előző életéhez köthető az ok, mert ezt és ezt cselekedte, az vajon segítene neki a gyógyulásban? Gyaníthatóan nem, mert megoldást nem kínál, és erőt sem ad a küzdelemhez. Hanem a segítséget az nyújtja, ha végig kitart, s azt a kérdést teszi fel: jelenlegi tudásom és legjobb képességeim szerint mi mindent tudok megtenni a gyógyulásom érdekében?)

Kivétel nélkül mindig érdemes elgondolkodnunk azon, hogy abban a helyzetben, amiben aktuálisan vagyunk, (legyen az fizikai, mentális vagy lelki nehézség), előrébb segít vagy akadályoz minket az, ha a MIÉRT? kérdésre kutatjuk a válaszokat?
Közelebb jutnánk a MEGOLDÁSHOZ vagy csupán az egóból fakadó KÍVÁNCSISÁGUNKAT csillapítaná?

És nem szabad megijedni olyankor, amikor nem értjük sem az okokat, és azt sem tudjuk, hogyan tudnánk tovább jutni a helyzetből, mert ilyenkor egy kötelességünk van: tartsunk ki, éljük túl, őrízzük meg a bizalmunkat addig, amíg nem látjuk újra kisütni a Napot. Mert olyan emberi sors nem létezik, ahol véglegesen beborul! Ha így lenne, az élet nevű játéknak nem lenne értelme.
Pont az egyik fő célja életünknek az, hogy miután túljutottunk egy embert próbálóan nehéz időszakon, megerősödött és bölcsebbé vált lélekként éljünk tovább, megkapva a kitartó munkánk édes gyümölcsét!

—

̶M̶I̶É̶R̶T̶ ̶t̶ö̶r̶t̶é̶n̶i̶k̶ ̶e̶z̶ ̶v̶e̶l̶e̶m̶?̶
Kivé tudok válni ebben a helyzetben? “

/Szerző: Namaste ॐ Facebook oldal szerkesztője/

Köszönöm szépen! ☀️

" Ér-intem, Ér-zem, Ér-tem...🙏

Ha magyar vagy, tudd, hogy isteni nyelven beszélsz. Mindentudó nyelven.
Az ÉR mindent elmond a lényünk három dimenziójáról.

Figyelj ❗

A testedet 👉ÉR-intem, a lelkedet 👉ÉR-zem és a szellemedet 👉ÉR-tem. Háromféle módon tudok hozzád Ér-ni.

Kezemmel 👉simogatlak, érzéseidet 👉átérzem, és az értelmes gondolatodat 👉megértem.

Ujjaim ugyanazt üzenik, mint az érzéseim és a kimondott gondolataim.
Három síkon szeretünk,
mert testté vált szellemek vagyunk.
És a három sík nincs külön.

Ér-ted❓"

Müller Péter

"Minden szülő a lényével nevel.
Nem az a lényeg, mit mondasz, hogyan mondod, vagy mire tanítod a gyermekedet, hanem az, hogy ki vagy te?

Mit sugárzol ki magadból? Kit lát a gyerek, ha téged néz?

Erős szülőknek erős gyermekük lesz - neurotikus szülőknek neurotikus utóduk.
Ha a felnőtt terméketlenül forog a kiélés-elfojtás körében, a gyerek is ezt fogja tenni, részint azért, mert más megoldási mintát nem is lát maga előtt, részint pedig azért, mert a szülő ezt a léttaktikát a gyerekre is akaratlanul átviszi.

Amivé sikerült lenned, azt adod át.

Mást nem is tudsz, hiszen magad sem ismered, s különben is: a valódi nevelés nem szavakon át, hanem a lélek és a test sok ezer láthatatlan csatornáján keresztül működik.

Teljesen fölösleges azt kérdezni, hogy melyik arcodat fordítsd felé, mert a gyerek az összes arcodat látja! Azokat is, melyeket
nem szeretsz, vagy nem is ismersz magadban.

Minden rezdülésedről tud, érzi tudattalanod titkos késztetéseit. Csak képmutató, az önbecsapáshoz hozzá szokott felnőtt képzeli azt, hogy a gyerek
előtt bármit is el lehet rejteni.

A kicsi mindent lát, azt is, ami a másik szobában történik.
Érzi a rezgéseidet, olvas a gondolataidban, s tévedhetetlenül különbséget tud tenni a valódi
és a hamis között. És minden, ami belőled árad, hat rá; befogadja és a magáévá teszi.

Gyermekednek te vagy a mintája.
Tőled tanul szeretni, harcolni, félni, hazudni - vagy éppen igazat mondani."

(Müller Péter: Benső mosoly)❤️

💚Sosem önzőség a magunk érdekeit nézni, azt ami a lelkünket melengeti. Sosem késő magunkért lépni, lehet apró, vagy hatalmas lépéseket megtenni. Akár tovább lépni, vagy új utakat keresni. Nem félni, a saját boldogságunkat keresni, az újtól nem tartani, sőt nagy örömmel üdvözölni, mert az millió ajándékot adhat nekünk. Sosem lehet késő utoljára csinálni valamit, hogy ezzel megteremtsük a sokadik elsőt. Dönteni az új mellett, elhagyni a régit, lépni, lépni, és vissza sose nézni! Sosem késő......! 💚

(Nemesfalvy Réka)

“Vannak olyan nők, akik már nem félnek.
Nem félnek kérdezni, nem félnek attól, hogy a kérdéssel nevetségessé válnak.
Nem félnek a választól sem.
Nem félnek az érzelmektől, megélik az örömöt, a fájdalmat, a nevetést, a könnyeket, büszkén vállalva önmagukat.
Vannak olyan nők, akik nem félnek másnak lenni.
Nyarat képzelni ősszel, pirosat felvenni a sok fekete közt, bolondosnak lenni, mikor mindenki komor.
Egyedinek lenni, kilógni.
Vannak olyan nők, akik elfogadják magukat. Az ősz hajszálakat, a ráncokat. Tudják jól, nem az utolsók ezek, lesznek még.
Vannak nők akik kacsintanak a tükörnek és ránevetnek, hadd szülessen még egy - mosolyránc.
Vannak olyan nők, akik nem fecsérelnek időt az önsajnálatra, sem arra, hogy azzal foglalkozzanak, mit gondolnak a rosszakaró, irigy emberek.
Csak élnek. Önmaguknak megfelelve.
Vannak olyan nők, akik már nem félnek egyedül lenni.
Nem ragadnak benne egy rossz kapcsolatban csak azért, mert az kapcsolat.
Aki menni akar, azt elengedik. Egyedül is boldogulnak.
Vannak olyan nők, akik tudják értékelni a jó bort, a kellemes társaságot, a felszabadult pillanatokat. A viccet, a nevetést, a csendet, a befelé fordulást. A múló időt. A szeretetet.
Akik tudják értékelni önmagukat.”

Kun Orsolya

AHOGY kapcsolatainkat befejezzük, mindennél beszédesebb 💚🙋‍♀️💜

Ahogy működtetjük, majd kapcsolatainkat BEFEJEZZÜK, kristálytisztán megmutatja, hol tartunk az önismereti utunkon, illetve hogy állunk őseinktől - szüleinktől hozott ill. tudatalattinkban hordozott és ismételt kapcsolati mintáinkkal?!

Szerintem nagyon fontos kihangsúlyozni, nem azzal van a probléma, hogy két ember útja lezárul, mert lejárt a rendeltetett idejük, hanem azzal, AHOGYAN LEZÁRJUK KAPCSOLATAINKAT?!

A legújabb pszichológiai kutatások szerint minden 2. felnőtt találkozott már az ún. ghostingolás jelenségével, amikor is minden magyarázat nélkül eltűnik, felszívódik a másik, és semmilyen válasz-reakció nem érkezik, ami a másik fél számára nagyon sok traumát okozhat, akár szerelmi, akár baráti, akár családi, akár munkatársi, akár pár alkalmas kapcsolatról is legyen szó.

Szerintem egyébként ez a jelenség az ún. passzív-agresszió kategóriájába tartozó CSENDDEL BÜNTETÉSHEZ tartozik, amikor valaki nem hajlandó kommunikálni a másikkal, nem hajlandó elmondani, hogy miért változott meg a vele való kapcsolata. Sokat írunk az agresszív - indulatos - bántalmazó stb. viselkedésről, viszont a csenddel büntető passzív - agresszióról sokkal kevesebb szó esik, pedig ugyanolyan traumákat okoz gyerek- és felnőttkorban is, ugyanolyan bántalmazó jelenség, mint a poláris párja. :)

Azt tapasztalom, hogy nem szeretünk "kellemetlen" beszélgetéseket lefolytatni, nem vállaljuk fel szemtől-szemben azt, hogy a másik embernek elmondjuk, mi a bajunk vele, mi vezetett a kapcsolat megromlásához stb., hanem inkább sunyizunk, megúszunk, játszmázunk, kibeszélünk, sz@rt keverünk, megsértődünk stb., magyarázat nélkül lehúzzuk a redőnyt.

Mert hogy nem könnyű azt tudomásul vennünk, ha egy kapcsolat LEZÁRUL és valljuk be, nem is nagyon láttunk olyan jó mintát, hogyan is kellene csinálnunk?!

Pedig ha elkezdenénk ezzel dolgozni, ha megtanulnánk MAGUNKHOZ ÉS MÁSOKHOZ IS MÉLTÓ MÓDON BEFEJEZNI A KAPCSOLATOKAT, akkor velünk is méltóbban bánnának, hisz mindenkihez az tér vissza, amit másokkal egyszer, vagy többször elkövetett. :)

Ha jobban meg akarod ismerni magad és a másikat is, nézd meg, HOGYAN ZÁROD ILL. ZÁRJA A KAPCSOLATAIT?

Minden egyes zárásnál érdemes arra gondolni, NEKÜNK HOGY ESNE, HA VALAKI UGYANEZT TENNÉ VELÜNK? :)

Mindenki azt kapja vissza, amit másokkal tesz és ezt a kapcsolatok lezárásánál lehet legpontosabban nyomon követni, még akkor is, ha ezzel szembenézni nem kellemes.

Az írás a honlapon is olvasható:
https://www.szantobrigitta.hu/index.php/blog/506-ahogy-kapcsolatainkat-befejezzuk-mindennel-beszedesebb

SzB

Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/904027325188530928/

AHOGY kapcsolatainkat befejezzük, mindennél beszédesebb Ahogy működtetjük, majd kapcsolatainkat BEFEJEZZÜK, kristálytisztán megmutatja, hol tartunk az önismereti utunkon, illetve hogy állunk őseinktől - szüleink...

Milyen érzés öregnek lenni? 🙋‍♀️
====================
A minap egy fiatal megkérdezte tőlem: - Milyen érzés öregnek lenni?
Nagyon meglepett a kérdés, hiszen nem tartottam magam öregnek. Amikor meglátta a reakciómat, azonnal zavarba jött, de elmagyaráztam, hogy ez egy érdekes kérdés. Gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy az öregedés ajándék.
Néha meglepődök azon, akit a tükrömben látok.
De nem aggódom sokáig ezek miatt. Nem cserélnék el mindent, amim van, néhány kevesebb ősz hajszálra és lapos hasra. Nem szidom magam amiatt, hogy nem vetem meg az ágyat, vagy hogy megettem néhány plusz "apróságot". Jogomban áll, hogy egy kicsit rendetlen legyek, extravagáns legyek, és órákat töltsek virágaimat bámulva.
Láttam néhány kedves barátot elhagyni ezt a világot, mielőtt még élvezték volna az öregedéssel járó szabadságot.
- Kit érdekel, ha úgy döntök, hogy hajnali 4-ig olvasok vagy játszok a számítógépen, és utána alszom ki tudja hány óráig?
Az 50-es, 60-as évek ritmusára fogok táncolni. 💃
És ha később sírni akarok valami elveszett szerelemért...megteszem!
A gömbölyded testemre nyúló fürdőruhában sétálok le a parton, és elengedem magam a hullámokba, a bikinit viselők szánalmas tekintete ellenére. Ők is megöregednek, ha szerencséjük van... 😉
Igaz, hogy az évek során fájt a szívem egy szeretett személy elvesztése, egy gyermek fájdalma miatt, vagy amiatt, hogy egy kisállatot láttam meghalni. De a szenvedés az, ami erőt ad, és növekedésre késztet. A töretlen szív steril, és soha nem ismeri meg a tökéletlenség boldogságát.
Büszke vagyok arra, hogy elég sokáig éltem, hogy a hajam megőszüljön, és megőriztem fiatalságom mosolyát, mielőtt a mély barázdák megjelentek az arcomon.
Most, hogy őszintén válaszoljak a kérdésre, azt tudom mondani:
Szeretek öreg lenni, mert az öregség bölcsebbé, szabadabbá tesz! 😁
Tudom, hogy nem fogok örökké élni, de amíg itt vagyok, a saját törvényeim szerint fogok élni, a szívem törvényei szerint.
Nem fogom megbánni, ami nem volt, és nem fogok aggódni amiatt, hogy mi lesz....
A hátralévő időben egyszerűen szeretni fogom az életet, mint a mai napig, a többit pedig Istenre bízom .❤️

// Lunyta 🌙 — Oldsmarban ~ Floridában //

Két ember között egy átlagos ölelés hossza 3 másodperc, de kutatók valami érdekeset fedeztek fel: ha az ölelés 20 másodpercig, vagy tovább tart, ennek mély terápiás hatása van a testre és a lélekre egyaránt.
A jelenség oka, hogy a jó ölelés egy oxytocin nevű hormont termel, amit "szerelmi hormon"-nak is neveznek. Ennek az anyagnak számos előnye van a fizikai és mentális egészségünkre nézve.
Az oxytocin többek között segít – ellazulni, biztonságban érezni magunkat, valamint félelmeinket és szorongásainkat csillapítani.
Ezt a nyugtató, természetes anyagot ingyen adjuk mikor valaki a karjaink között van, gyereket babusgatunk, kutyát vagy macskát kényeztetünk, a partnerünkkel táncolunk, vagy egyszerűen csak barátunkat karoljuk át. 🫂

Ha a Sors elrekeszt előtted egy utat, ne keseregj.
Ha egy Kapu nem nyílik meg a kopogtatásodra, ne lázadozz. A tilos úton, a bezárt kapun túl olyan dolgok várakoznak, amelyek veszélyeztetnék fejlődésed egyetlen, igazi célját.
A látszólagos akadályok védelmedet szolgálják. Magasabb Éned állította őket esendő, anyagi tested elé, nehogy irányt tévessz. Mert amint eléred e próbákra érett stádiumot, mindazt megkapod, amit valaha elképzeltél, s amire annyira vágyakoztál. Feltéve persze, hogy még mindig törekszel rá.
(Szepes Mária)

MOSOLYOGJ 🥰 HÉTFŐN
"Törődj magaddal! Minden korodban értékeld azt, ami éppen van. Egy nap majd ráébredsz, hogy mennyire fontos ez. Mosolyogj, ha félsz,rettegsz, táncolva, énekelve, humorral, szíved mélyéről előcsalogatott optimizmussal. Ez segít. Bárhogy, csak ne ragadj bele a aggódás sötét gondolataiba, mert elfárad a lelked. A valódi gondokat úgysem tudhatod pontosan, mert azok váratlanul törnek elő a semmiből."

(Deverdics Éva)

Jó példa a szülői felelősségre is. 🥰

GONDOLTAD VOLNA VALAHA IS, hogy
- a múmiák általad akarják elmesélni a történetüket?
- antropológus doktor és múmiaszakértőként egyszer majd Tanzániába fogsz szafarit vezetni?
Én biztos nem.

A következő történet elmeséli neked, hogy az életben bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is.
Persze,
- 😊ha figyelsz önmagadra, tisztában vagy azzal, mi a jó neked, milyen érzéseket érzel bizonyos helyzetekben,
-😊ha észreveszed a környezetedből érkező hívást és jeleket, és nyitott vagy a változásra,
-😊ha nem magadat akarod ráerőltetni a világra, kérem én múmiaszakértő vagyok, ehhez értek, miért vezetnék én Safarit Tanzániába?
-😊hanem a környezeted igényeit keresed meg önmagadban. Ha erre van igény, akkor végül is mikor indulunk?

Jó példa arra is, hogy SZÜLŐKÉNT MEKKORA FELELŐSSÉGÜNK VAN GYERMEKEINK ÉLETÉRE.
😂Képesek leszünk-e élvezettel élni az életünket, megélve a mindennapokat boldogságban,
😒vagy éppen csak túlélő üzemmódban a szülői mintának megfelelve, vegetálva létezni.
Ajánlom figyelmetekbe Kosztin Emese írását Szikossy Ildikó emlékei alapján a Képmás Magazinból.
_______________________________________________________________________

Neked elmesélem – "A MÚMIÁK MELLETT TANULTAM MEG NEM FÉLNI A HALÁLTÓL"

A teraszon álltunk, de nem tárult elénk mesés kilátás. Ő mégis behunyta a szemét, és megkért, tegyek én is így. Furcsa volt. Vártam, de ő már csukott szemmel állt mellettem. Mosolygott, kisimult az arca. „Hallod? Nekem ez a kedvenc hangom: a madaraké. A legboldogabb hang az, ahogyan ők beszélnek.” Szikossy Ildikó kutatóbiológus, antropológus doktor, múmiaszakértő, muzeológus története.

Ötvennégy éves vagyok. Nem titkolom, nem takargatom a koromat. Most kezdtem őszülni, a ráncok még kegyesek hozzám. Nem mondom azt, amit sokan mások: „de lennék a mai bölcsességemmel húszéves!” Bár biztosan sok mindent másképp csinálnék, több tudatossággal, több belátással, de nem élném újra az életem. Szeretem azt, aki most vagyok. És ha holnap véget érne, akkor is elégedett lennék. Teljes volt az életem.

A becenevem Süni – amit a szülészorvos ragasztott rám –, mert sűrű, fekete hajjal születtem. Budapest tizenkettedik kerületében nőttem fel, egy svábhegyi villa egyik szűkös, de több mint ezer könyvnek helyet adó lakásában.

Kislánykorom óta rajongok az állatokért. Volt egy skót juhászkutyánk, aki testvér helyett testvérem, barát helyett barátom volt. Magányos, egyke kislányként rengeteg időt töltöttem vele. Már általános iskolás koromban tudtam, állatokkal akarok foglalkozni. Az állatok miatt érdekelt a biológia, az emberi tényező hidegen hagyott.

Nálunk otthon tudományról, történelemről szóltak a beszélgetések, kimondatlan elvárás volt, hogy egyetemet végezzek. Történész-muzeológus édesapám oldaláról többgenerációs doktori fokozatú, diplomás családtagot tudhatunk magunk mögött, aminek értéke apám szemében szent volt és sérthetetlen. Olyannyira, hogy bekereteztette és kitette az okleveleket a nappali falára, amelyek figyelmeztető jelekként mindennap ott lebegtek a szemem előtt, hogy tudjam, nekem mit kell elérnem.

TEHERKÉNT NEHEZEDETT RÁM PIEDESZTÁRA EMELT ŐSEIM TUDÁSA . RÁADÁSUL NEM IS TARTOTTAM MAGAM KÉPESNEK ARRA, HOGY ILYEN MAGASLATOKIG ELJUSSAK.

Színes, eleven fantáziám miatt csapongtam. Az órákon figyelni és jegyzetelni sem tudtam úgy, mint egyes kortársaim. Ma ezt hibának róják fel, címkézik, de szerintem ez nem hiba, csak nem tűröm a monotonitást. Sosem voltam a tanulásban kiemelkedő, nem teljesítettem elsőosztályúan, mégis kutatóbiológus, apám vágyát teljesítve antropológus, múmiaszakértő, most tanár, valamint szafarivezető lettem.

Az ELTE Természettudományi Kar biológia–kémia szakát elvégezve felvételiztem biológus szakra, majd felvettem az antropológia kurzust. Már az alapképzésben szembesültem azzal, hogy ahhoz, hogy állatokkal foglalkozhassak, előbb kísérletezni és ebből fakadóan kínozni kell őket. Naivan úgy képzeltem, én „csak” segítem és mentem őket. Nem tetszett, hogy még az etológiában is ragadozó halat kell betenni a többi hal közé, és így figyelni a reakcióikat. Az állatélettannál pedig békát kellett dekapitálni, ami azt jelenti, hogy az élő békának levágod ollóval a fejét. Képtelen voltam rá, majdnem emiatt nem tudtam elvégezni az egyetemet. Csaltam is. Más csinálta meg helyettem.

A történeti antropológiában, ezen belül az embertanban megfogott valami. Mondhatom úgy is, hogy a Harris-féle vonalak indítottak el az antropológusi pályán. A hosszú combcsontok röntgenfelvételén halvány kis vonalak láthatók, ezek a Harris-féle vonalak, amik visszautalnak arra, hogy kora kisgyermekkorban az illetőnek hány lázas, elhúzódó, éhezéses betegsége volt.

EZ LENYŰGÖZÖTT. NYOMOZÁS, JELEK, MÚLT. AKKOR ÚJRA FELDERENGETT BENNEM A RÉGI ÉRZÉS, HOGY MENNYIRE SZERETTEM A TÖRTÉNETEKET.

Apám történeteit, aki esténként úgy mesélt nekem, hogy beleszőtte a mesékbe az én cselekedeteimet is. Mesebeli szereplővé váltam, fontosnak és jónak éreztem magam, szájtátva figyeltem. Valahányszor ránézek itthon a tálalószekrényre, amit Kempelen szépanyám mentett meg a kitelepítéskor, vagy a fekete szulfáttal bevont ezüst cukortartóra, a kopott könyvespolcra, arra gondolok, bárcsak szóra bírhatnám a tárgyakat: meséljenek, mit láttak, mit hallottak, kik használták őket, kik ültek mellettük… A múmiáknak is a személyes történetük érdekelt, hogy kik lehettek ők, mit és hogyan élhettek meg 200 évvel ezelőtt. Rendeztünk is egy ilyen kiállítást Szóra bírt csontok címmel, ahol bemutattuk, mi mindent tudnak meg a kutatók a csontok vizsgálata által.

A Magyar Természettudományi Múzeumba kerültem, ahol eleinte régészeti ásatásokból előkerült csontokon dolgoztam, egészen addig, amíg Vácott fel nem újították a dominikánus templomot, ahol egy befalazott ajtó mögötti lépcső az altemplomba vezetett. Egy kriptába, amelynek a koporsói nem lebomlott emberi maradványokat, hanem 264 mumifikálódott holttestet őriztek. A 18. században ugyan II. József megtiltotta, de az emberek továbbra is a templomok sírkamráiba akartak temetkezni, mert azt gondolták, így közelebb lesznek Istenhez.

ÍGY A VÁCIAK TITOKBAN TOVÁBBRA IS A TEMPLOMOK ALÁ TEMETTÉK SZERETTEIKET, NEM SEJTVE, HOGY OTT A KÖRNYEZETI HATÁSOK KÖVETKEZTÉBEN TERMÉSZETES MÓDON MUMIFIKÁLÓDNAK A HOLTTESTEK.

A kripta szellőzőkürtjein keresztülfújó gyenge, de állandó légmozgás, a huzat segítette a holttestek kiszáradását. A lebontó szervezetek is kiszáradtak, így leállt a bomlás. A mumifikálódást tovább segítette a koporsók aljára vastagon helyezett fenyőfaforgács, amely felszívta a testnedveket, és enyhe antibakteriális hatásával támogatta a folyamatot. Ez a 264 múmia a Magyar Természettudományi Múzeum tulajdonába került, és nekem több mint 27 éven át az volt a munkám, hogy ezeknek a több mint 200 évvel ezelőtt élt embereknek a mumifikálódott maradványait, történetét kutassam.

Mellettük tanultam meg nem félni a haláltól. Tudatosítottam magamban, hogy aki életet ad, halált is ad. Teljesen természetes, hogy egyszer nem leszek, és hogy bárhol, bármikor, bárkit elveszíthetek. A halál része az életemnek, tudatában vagyok az elmúlásnak, és nem gondolok arra, hogy mi lesz utána. Singer Magdolna gyászterapeuta mondta, hogy akkor tudunk teljes életet élni, ha a halál ott van a tudatunkban. Szerintem ez nagyon fontos mondat. Hogy amíg élek, abban a tudatban keljek, feküdjek, lássak, figyeljek, hogy mindent megszépít a lét tünékeny pillanatnyisága.

Az első múmia, akit vizsgáltam, egy egyéves fiúcska teste volt, aki hatodik gyermekként született egy molnár családjába. A hat gyermekből ő, Jánoska volt az egyetlen, akit be tudtunk azonosítani, ő volt a család utolsó gyermeke. A szülők mind a hat gyermeküket elvesztették. Minél többet tudtam meg róluk a halotti, keresztelési, házassági anyakönyvekből, annál közelebb éreztem őket magamhoz. Megesett, hogy úgy éreztem, nekem kell szeretnem az újszülöttet, aki sosem látta az anyját, az apácát, akinek kivágták a szívét, a császármetszésben elhunyt anyát.

MINDIG AZT ÉREZTEM, HOGY A VÁCI MÚMIÁK EL AKARTÁK MONDANI A TÖRTÉNETÜKET ÉS MI A TUDOMÁNY ESZKÖZEIVEL SEGÍTÜNK NEKIK MESÉLNI.

Az apácának, akinek a mellkasán egy tenyérnyi, szabályos lyuk tátongott, szinte feszegetve a kérdést: miért vágta ki valaki egy apáca szívét? A CT bizonyította, hogy minden más szerve a helyén van, ahogy az a természetes múmiáknál elvárható, de a szív helye üres. Akkoriban, mivel az orvostudomány gyerekcipőben járt, gyakran előfordult, hogy valakit tetszhalottként temettek el. Emiatt volt, aki külön kérte a végrendeletében, hogy ha halottnak nyilvánítják, akkor szúrják át vagy vágják ki a szívét, csak nehogy élve temessék el. De az apácával nem ez történt. Az ő szívét a halála után azért emelték ki, hogy szülőföldjén temessék el, hisz a teljes holttesteket hűtés hiányában akkor még nem tudták szállítani. Megdöbbentő volt az a felfedezés is, hogy már a 18. században is találtak vastagbélrákra utaló gént az egyik múmiában. Tehát nem csak a modern kor betegsége a rák, már az 1700-as években is ott volt az emberekben, csak akkor az átlagéletkor még nem volt olyan magas, hogy e betegség megnyilvánuljon.

Azt hittem, ez a szerelemmunka életem végéig tart majd, de tévedtem. Egy váratlan külső kényszer hatására meg kellett válnom a gyűjteménytől, a szeretett témámtól, a biztonságot jelentő munkámtól. A nihilbe léptem ki, és az élet nekem szegezte a kérdést: kinek fog kelleni egy ötvenhárom éves múmiakutató? Kilenc hónapig állástalan voltam. Számtalan álláspályázatot írtam, de még válaszra sem méltattak. A feleslegesség, a kilátástalanság és a pénztelenség érzésétől a földi pokol legmélyebb bugyrait jártam meg. Hajszál választott el a végső feladástól. Majd egy nap, hogy ne bolonduljak meg a semmittevéstől és az álláshirdetők válaszainak hiábavaló várásától, kitaláltam, hogy indítok egy Facebook-csoportot, ahová mindennap posztolok valamit. A párom tanzán származású, és itt dolgozik Magyarországon. Imádom a hazáját, így elkezdtem Tanzániáról írni a Szerelmem Tanzánia csoportba. Az országról, az emberekről, az állatokról, az életről, a gyümölcsökről, Zanzibárról. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz. Később voltak, akik azt mondták, olyan lebilincselően mesélek, hogy ők szeretnének elutazni Tanzániába úgy, hogy én vezetem az utat, mesélek az állatokról, az országról, az életről. Így kezdtük megszervezni az első utat a kinti rokonok segítségével, akik amúgy is szafarik szervezésével foglalkoznak.

TIZENHÁROM EMBERREL INDULTAM ELŐSZÖR TANZÁNIÁBA, ÉS OLYAN FANTASZTIKUSAN SIKERÜLT AZ ÚT, HOGY KÖNNYEK KÖZÖTT VÁLTUNK EL EGYMÁSTÓL A VÉGÉN.

Azóta rendszeresen szervezünk januárban egy, nyáron két utat Tanzániába, nem tengerparti láblógatós utakat, hanem mindig megyünk újabb és újabb helyekre, újabb érdekességeket, látványosságokat felfedezni. A szafari során óriási élmény közelről látni Afrika állatait, akik pár méterre legelésznek vagy heverésznek az autótól. A Serengeti Nemzeti Parkban luxus sátrakban lakunk, és reggel, ha kinézünk, láthatjuk, hogy egy elefánt legelészik pár méterre a sátortól, vagy hogy egy hiéna lopakodik az orrunk előtt a konyhasátor felé... A második nemzeti park, ahova ellátogatunk, a Ngorongoro kráter, amely egy több millió évvel ezelőtt kirobbant vulkán óriási, 17 kilométeres kalderája. A szafari után Zanzibár következik, ahol először az ománi szultanátus idején épült kőházak között kanyargó sikátorok labirintusával ismerkedünk meg. Mesélek a sziget és a Kőváros történetéről, megtekintjük az egymás mellett békésen megférő muszlim és katolikus templomot, Freddy Mercury szülőházát, megismerjük a rabszolgakereskedelem szomorú történetét, végül bevetődünk a bazárba, majd a gyümölcs- és fűszerpiac szín- és illatkavalkádja ejti rabul a szívünket.

És hevesen dobog az ember szíve akkor is, amikor békatalppal a lábán, búvárszemüvegben, pipával a szájában készenlétben ül a csónak szélén, és a „most!” utasításra bevetődik a türkizkék, feneketlenül mély Indiai-óceán habjaiba, hogy meglássa a vízben játszó delfineket. Már ahogy ezt mesélem, átjár az érzés: a világ szép. Ne érts félre, nem vagyok naiv, sem érzelgős. Tudom, az élet fukar, vak döntések sorozata. Mégis eldöntöttem, hogy szeretem, mert láttam, hogy a végén mégis milyen nehéz elengedni ezt a világot.

MERT MINDIG LESZ VALAMI, AMIT NEHÉZ NEM LÁTNI, NEM ÉREZNI TÖBBÉ. NEKEM ILYEN A MADARAK HANGJA.

Amikor elkezdtem dolgozni a Természettudományi Múzeumban, a kolléganőm megkérdezte, miért mosolygok mindig. A válasz csak úgy kicsúszott a számon: „Mert azt szeretném, hogy mindenki szeressen.” Mostanra végre eljutottam oda, hogy egyáltalán nem vágyom erre, mert ilyen nem létezik. Mégis felbecsülhetetlen érték számomra, amikor az iskolában, ahol természettudományt tanítok, ha reggelente beállok az öreg Suzukimmal, a gyerekek örömmel futnak elém, körbevesznek, mesélnek, kérdeznek. Azt hiszem, ők tudnak a legtisztábban szeretni.