Gyakorlati Filozófia Iskolája

A világban, ha valaki megszerez valamilyen értékes tárgyat, akkor azt valamilyen biztonságos helyen akarja tárolni, olyan helyen, ahol könnyen használhatja, nézegetheti, vagy egyszerűen csak gyönyörűségét leli benne. Egyesek páncélszekrénybe teszik, s ha szükségük van rá, kiveszik onnan.
Hasonlóképp, ha az Abszolút kegyelméből, vagy egy megvalósult ember kegyelméből, a szent iratokból, vagy egy jó társaságon keresztül megértünk valami nagy és jó gondolatot, úgy tudjuk legjobban megőrizni, ha biztonságos helyre tesszük. A legbiztonságosabb hely maga a szív. Ott tárolhatjuk, s onnan könnyen elő is vehetjük, ha használni akarjuk. De csak a bölcs tudja az ilyen gondolatokat a szívébe helyezni, mert a buta minden összegyűjtött szemetet a szívében tart. Ha tehát valami tényleg értékeset kap, már nem tudja hová helyezni, mert nincs hely a szívében, s így később nem is tudja felhasználni azt. Ami igazán számít, amikor az ember kegyelmi ajándékot kap, az a szeretet, és az, amilyen jelentőséget szán neki az illető. Ezek fogják meghatározni, hogy mi lesz a kegyelmi ajándék sorsa. Ha szeretünk valakit, arról nem feledkezünk meg. Ez így természetes. S ha valamit fontosnak tartunk, az sem fog feledésbe merülni, s így megőrződik.
(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 223-224. o.)

Photo by Ashin K Suresh on Unsplash

Honnan jön a meditáció? A Teremtő a teremtés aktusát meditálással kezdi. A meditáció tehát a teremtés kezdete óta létezik, s csak a teremtéssel fog befejeződni. A történelem ugyan nagyon hosszú időre tud visszatekinteni, az embernek azonban tudnia kell, hogy a teremtés egyedüli eszköze a meditáció volt. Ez a teremtő cselekvés eszköze. Ha és amikor az ember meditál, akkor "kapcsol be", akkor hangolódik rá a teremtő erőre, s talál a mindennapos teendők számára elegendő energiát, s így készül fel az örök Énnel való egyesülésre is.
(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 63-64. o.)

Az egész világegyetem két részre osztott – az énre és a többire. Ez a megosztottság világa, s mi a kettősségnek ebben a világában élünk. A meditációs módszer kivezet bennünket ebből a kettősségből, s elvezet bennünket az egységre. A módszer azonban nem a végcél.
Olyan ez, mint a kötél, amelynek segítségével leereszkedünk egy kútba, vagy kimászunk belőle. Miután elértük a célunkat, már meg is feledkezünk róla. A meditációs mantra még nem az egység, csak a felé az egység felé vezet, ahol a megosztottságnak nincs semmiféle jogosultsága. Ez az egység az Abszolút, amit úgy is nevezünk, hogy Igazság, Tudatosság és Üdvösség. Amint elértük ezt az egységet, különleges kémiai reakció játszódik le: lényünk feltöltődik, valahogy úgy, ahogy egy autó akkumulátorát is feltöltjük. Ha a meditációban a mantra kimondása után valamit keresünk, bármit, legyen az akár egy hang, vagy egy lényeg, egy szubsztancia, tönkretettük az egész meditációt. Az is kettősség, ha méltányolunk, elismerünk valamit. A mély meditálásban még a békét, az igazságot, boldogságot és tudatosságot sem méltányoljuk, hanem mi magunk válunk békéssé, őszintévé, boldoggá és tudatossá Énünktől. Az embernek mindenféle értékelési, méltányolási vágyát fel kell adnia a mantrával kapcsolatban. Az értékelés éppen annak az ellenkezője, aminek elérésében a meditálás segít. Kezdd el a mantrát, s ne csinálj semmi mást, csak kövesd. Az majd szépen megnyugszik abban az egységben, ahol már nincs cselekvés s nincs megosztottság.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 71-72. o.)
Photo by Mitchell Griest on Unsplash

Volt egyszer egy ügyvéd, aki megnősült, s egy kis idő múltával tervezgetni kezdték jövőjüket. A férfi azt javasolta, hogy ha fiuk lesz, úgy kell nevelniük és taníttatniuk, hogy az is ügyvéd legyen, s lehetőleg jobb, mint az apja.
A feleségének azonban más volt az elképzelése. Azt szerette volna, hogy a fiú orvos legyen, mert az asszony szülei is medikusok voltak. Ezen aztán vitatkozni kezdtek, s a vita egyre jobban elmérgesedett közöttük. Közben megjelent egy szent ember, s megkérdezte, hogy miért veszekednek. A férj elmondta az ő véleményét, s a feleség is a magáét. A szent ember azt kérte, hogy hívják oda a fiút, s hallgassák meg, hogy ő mit szeretne. A férj és a feleség egyszerre mondták:
- De hisz a fiú még meg sem született!
A tanulság: az embernek csak hasznos dolgokon érdemes járatnia az eszét.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 125. o.)
Photo by Markus Spiske on Unsplash

Egy király kilovagolt egyszer, s egy idő elteltével ő is és a lova is nagyon megszomjazott. Vizet keresett, s talált is egy kutat, amely mechanikus szivattyúval működött. Ez viszont akkora zajjal járt, hogy a lovát annyira megzavarta és annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem tudott inni. A király erre megkérte a munkásokat, hogy amíg a lova iszik, addig ne zörögjenek a vízszívással. Csakhogy abban a pillanatban, amint leálltak a munkával, a víz se folyt tovább a kútból. A király kétszer-háromszor is próbálkozott, de mindhiába. Ekkor a munkások vezetője így szólt hozzá:
- Fenséges királyom, ha sikerül a lovát a zaj ellenére megitatni, akkor minden rendbe jön, de ha nem, akkor legjobb lesz, ha éjszakára keres egy másik helyet.
A történet tanulsága az, hogy az agyunk is olyan, mint a király lova. Bár szeretné a lelki tudás vizét inni, annyira elveszett már a külső zajok okozta zaklatottságban, hogy már képtelen az „ivásra”. A bölcsek ugyan tudnak ezekről a zajokról, de nem vesztnek róluk tudomást: csak arra figyelnek, ami hasznos az Átman számára.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 123-124. o.)

Photo by Arseny Togulev on Unsplash

Vjásza így szólt: "Az írásokat többször is alaposan áttanulmányoztam, s arra a következtetésre jutottam, hogy azok arra hívják fel a figyelmünket, hogy állandóan a Param-Atmanra kell gondolnunk."
Abban a pillanatban, hogy valami másra gondolunk, máris a Májá, vagyis az illúzió markában vagyunk, s messzire visz bennünket.
Az egyén, vagyis a mi Énünk, része a Param-Atmanak, s azért jött a világra, hogy felfedezhesse az örömöt. Ehelyett azonban beleesett a tudatlanság csapdájába. A valóság elfelejtése a tudatlanság. Ez minden olyan baj forrása, amely a világgal kapcsolatos. A legnagyobb baj tehát a valóságról való megfeledkezés, mert ezáltal megfeledkezünk arról, hogy az egyedüli valóság a Param-Atman, az érzékelhető világ pedig csupán illúzió.
(...)
Életünk azonban nyomorúsággá válhat a földi dolgokhoz való ragaszkodásaink miatt; s ez a méltatlan dolgokhoz való kötődés minden nyomorúság forrása. A világban önmagában nincs nyomorúság. Mi gyártjuk azokat, amikor a földi dolgokhoz való ragaszkodásainkat dédelgetjük.
A ragaszkodás az, amikor valamiről, ami Istené, azt gondoljuk, hogy a miénk. Azt gondoljuk, hogy a testünk, a házunk, az egészségünk vagy a fiunk a miénk. Engedjük el ezeket a gondolatokat, s megszabadulunk minden bajunktól.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 46-47. o.)
Photo by Alexander Grey on Unsplash

Meditálni annyi, mint létezni. Eggyé válni. Az egyedüli, egyetlen Eggyé, második nélkül. Íme egy példa.
Valamikor réges-régen Dattatreya az utcán sétálva megpillantott egy arra haladó esküvői menetet. Dattatreya megállt egy olyan üzlet bejáratánál, ahol nyílvesszőket készítettek. A nyílvesszőkészítő olyannyira belemerült munkájába, hogy egyáltalán nem foglalkozott az esküvői menettel. Miután a menet elhaladt, Dattatreya tudni szerette volna, hogy a mesterember miért nem örvendezett együtt a vidám társasággal. Megkérdezte, hogy egyáltalán látta-e őket? A nyílvesszőkészítő azt válaszolta, hogy nem. Hozzátette azt is, hogy semmit sem hallott az egészből, mert éppen a nyílhegy hegyezésével volt elfoglalva. Hegyezés közben eggyé vált a nyílheggyel, s addig az érzékszervei által észlelhető külvilág megszűnt számára. Ugyanez vonatkozik a meditációra is. Meditáció közben az ember csak Egy. Az ember Énné válik. A meditáció módja csak az a folyamat, amely által ez lehetségessé lesz. Az Abszolút meditál, és teremtéssé válik; s ha mi meditálunk, Abszolúttá válunk.
(Jó társaság – Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 78-79. o.)

Photo by Nautical Archaeology Society (NAS) on flickr

Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg
csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.
Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt
már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban
tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.
Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és
számolni kezdett: „Egy, kettő, három... nyolc, kilenc", aztán
sajátmagára mutatott: „tíz". Őneki már csak poggyász volt a saját
teste is.
Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb
hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.

Weöres Sándor (1913-1989) költő, író, műfordító – Találkozás egy teljes emberrel

Photo by Kin Wai Cheung on Unsplash

Keresnünk kell az igazságot, de újra és újra kétségbe kell vonnunk saját, már-már biztosnak vélt igazságainkat.
Hankiss Elemér (1928-2015) magyar szociológus, filozófus, értékkutató, irodalomtörténész

Photo by lucas wesney on Unsplash

A madaraknak természettől fogva két szárnyuk van, s e két szárny kölcsönhatása teszi lehetővé számukra a magasban való szárnyalást. Ha egyik szárnyukat levágják, vagy valamiképp cselekvésképtelenné teszik, a madár kénytelen a földön maradni, és soha többé nem repülhet már. A mi létezésünknek is két szárnya van: a materiális és a spirituális. Az emberek azonban valamiért jobban kedvelik csak az egyik használatát, s vagy az anyagiakhoz, vagy a lelkiekhez ragaszkodnak. Mivel mindkettő szükséges, ezért aztán igen sokat küzdünk a boldogság keresése közben. Mindaddig, amíg rá nem ébredünk arra, hogy szükség van minkét szárnyukra, s fel nem hagyunk az egyik szárny hanyagolásával, addig bizony nem részesülhetünk abban a szabadságban és boldogságban, amelyre pedig olyannyira sóvárgunk. Amíg ezt be nem látjuk, munkavégzésünk nehézkes lesz, és a lelki életben nem tudunk előre haladni.

(Jó társaság – Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 109. o.)

Photo by Andy Morffew on flickr

Ha békések vagyunk, ha boldogok vagyunk, akkor tudunk mosolyogni, akkor kinyílhatunk, mint egy virág, és a békénk az egész családunkra, az egész társadalmunkra jótékony hatással lesz. Kell-e különösebb erőfeszítést tennünk azért, hogy élvezzük a kék ég szépségét? Kell-e gyakorolnunk, hogy ezt élvezni tudjuk? Nem, csak élvezzük. Életünk minden pillanata, minden perce ilyen lehet. Bárhol is vagyunk, bármikor képesek vagyunk élvezni a napfényt, egymás jelenlétét vagy akár saját légzésünk érzékelését. Ebben a pillanatban is kapcsolatban lehetünk ezekkel a dolgokkal.

Thich Nhat Hanh (1926 – 2022) vietnami buddhista szerzetes, szerző, békeaktivista, költő és tanító
Photo by Aleksandra Sapozhnikova on Unsplash

Hogy a meditáció megfelelően halad-e, azt csak a meditációt végző tudja eldönteni. Ő fogja tudni, hogy mi megy benne végbe. Tudjuk, hogy nehézségek támadnak majd, de azt is tudjuk, hogy azok majd megoldódnak az idő múlásával. Mindaddig, amíg a meditáció nem válik teljesen természetessé az ember számára, addig bizony nehézségekre, problémákra is számítanunk kell. Néha több lesz, néha kevesebb, sőt olyan időszak is lesz, amikor semmilyen nehézség sem üti fel a fejét.
(Jó társaság – Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 77. o.)

Photo by AARN GIRI on Unsplash

Két csapdát kell elkerülnünk az igazsághoz vezető úton. Az egyik, ha nem megyünk végig rajta, a másik, ha el sem indulunk.
(Deepak Chopra 1946 –) indiai-amerikai író, motivációs, spirituális tanító

Photo by Lili Popper on Unsplash

Én vagyok a hajnal, a hullámzó tenger,
Én vagyok a föveny, lehe est szelének,
Én vagyok a madár, madarász és háló,
Én vagyok a néző, a tükör s a képek,
Én vagyok a szőlő, a sajt, a must és bor,
Kristály kehely, csaplár és ivó testvérek,
A gyertya és tüzén perzselődő lepke,
A rózsa, fülmile s róluk szóló ének,
Én vagyok a homok, a lapát, mész, mester,
Az alapkő, tető; a közép és szélek,
Én vagyok a gyűrü és a lények lánca,
A teremtés foka, az erény és vétek,
Én vagyok, ami van, s az is, ami nincsen,
Dzseláleddin, tudod, én vagyok a lélek.

(Dzsalál ad-Dín Rúmí 1207 – 1273) perzsa szúfi misztikus filozófus és költő
ford.: Komjáthy Jenő

Photo by Taşkın Ceyhan on Flickr

Ahhoz, hogy az ember állandóan részesedjék az egyetemes kegyelemből, csupán annyit kell tennie, hogy benső ajtaját az Abszolút felé állandóan nyitva tartja. Az Abszolút egyetemes kegyelme állandóan átjárja, áthatja a világmindenséget, ezért tehát mindig és mindenhol elérhető.
Ha tehát az ember állandóan emlékezetében tartja ezt az egyetemes kegyelmet, akkor az kapcsolatot teremt, és lehetővé teszi az embernek, hogy állandóan részesedjék a kegyelemből.
(Jó társaság – Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 88. o.)

Photo by Cris Trung on Unsplash

Minden földi dolog olyan, mint a gyermekek játékai – játékelefánt, játékautó, játékmozdony és így tovább. Csak úgy szabad velük foglalkoznunk, csak úgy gondoljunk rájuk, mint játékokra. Ha valódinak tartjuk őket, akkor csalódás és baj lesz az osztályrészünk. Minden probléma, amivel az életben találkozunk, azt jelzi, hogy a világot valódinak gondoljuk.
(Jó társaság – Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 47. o.)

Photo by Sreekumar P on Unsplash

Minden lénynek van valamilyen erőssége, talentuma, amelyet önmaga, családja, társadalma vagy nemzete stb. számára hasznosíthat. Mindenkinek tudnia kell, hogy mennyi energia áll rendelkezésére egy adott helyzetben és időben.
Ez ahhoz az elvhez kapcsolódik, hogy az embernek nem azon kell gondolkodnia, hogy mit nem tud megtenni, hanem azon kell a fejét törnie, hogy mit tehet.
(Jó társaság – Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 137. o.)

Photo by Silviu Zidaru on Unsplash